Archívum február 14th, 2010

2010. február 14. vasárnap

A doboz (The Box, 2009)

A doboz a Donnie Darko filozofikus tinithrillerjével reményeket keltett Richard Kelly nagyot mondani akaró, de az erőlködésben összedőlni látszó filmje, amelyet vélhetően a globális gazdasági válság pattintott ki a rendező fejéből. Persze, ehhez kellett Richard Matheson, az Alkonyzóna című tv-sorozatban egyszer már feldolgozott novellája is, mely a beszédes Gomb, gomb címet viselve adja a film történeti vázát. A film gondosan és meglehetősen erőszakos didaktikával sulykolt üzenete, miszerint minden tettünknek van következménye, illetve ha valahonnan nem várt módon kapunk valamit, az valahonnan hiányozni fog, szerintem egyértelműen arra utal, hogy a gazdasági válság indirekt kirobbantásával vádolt amerikai pénzintézetek, pénzkezelő alapok, értsd: halandók számára felfoghatatlan hatalmasságok “sara”. A fausti problematika, miszerint eladjuk-e tiszta lelkünket egymillió dollárért a félarcú Sátánnak (na belőle igazán látványosan hiányzik valami, amit valaki, jelen esetben az a misztikus hatalom, aki a villámokat is irányítja, elvett…), e filmben azonban közhellyé silányul, az ügy valódi -az emberi élet értelmét tárgyaló- dialektikája elvész az Alkonyzónás-X Aktás misztikumban, illetve feloldódik a televíziós nyereményvetélkedők sekélyes etikájában.

A film szerkezete is széteső, egyes jelenetek mintha celluxszal lennének csak a fősodorhoz ragasztva, míg maga a főáramlat is a végére nemhogy deltává dagadva árad, inkább elszárad és eltűnik valahová, ahol már mi nézők sem tudjuk figyelemmel követni. A félarcú Mefisztofeleszt alakító Frank Langella valóban hordoz magában valami közhelyesen sátánit, de a főszereplő pár, a teljességgel jellegtelen James Marsden és az igen ronda porcelánbabává botoxolt Cameron Diaz semmit nem tesz azért, hogy legalább egy picit érdekessé tegye pokoljárásukat. Szóval, ez A doboz csak egy nagy, misztikus, színes lufi lett, amire elsősorban azért haragszom, mert többnek, bölcsebbnek és jövőbe látóbbnak akar látszani, mint ami: egy erősen középszerű misztikus scifi-thriller, a már említett tévésorozatok színvonalában, mélységében. Asanisimasa szerint 5/10.

Címkék: , ,
2010. február 14. vasárnap

Sóhajok (Suspiria, 1977)

Dario Argento nyilván azért lett kultusz trágyatárgya, mert alaposan kettéosztja a filmjeivel ütköző nézőket: Argentót oltári szentségként imádó rajongókra, illetve mereven elzárkózó utálkozókra. Én akkor magam valahová a középre pozicionálnám magam, de kissé az utóbbi csoporthoz. A faszi alapvetően akart valamit kifejezni, amit filmjeivel hovatovább sikerült is, ez a valami azonban egy meglehetősen öncélú, sajátos “magánesztétika” jegyeit sorjázó, a külvilág számára legtöbbször dekódolatlan, dekódolhatatlan allegória- és szimbólumhalmaz, amit a környező mozgóképes külvilágtól való markáns különbözősége tesz egyedivé, és hála mindennek, követhetetlenné. Argento művészetet kreál oda, ahol nemhogy művészetnek helye, de gyakorlatilag semmi sincs (illetve a semmi van). Annyi értelme van ennek, mint a dadaista akusztikus- és képverseknek, bizonyos neoexpresszionista tendenciáknak, Káosz kapitány rémtetteinek – ha akarom, van benne ráció (üzenet, érték, titok, stb.), ha nem akarom, nincs. Aki keres, mindig talál. Azt mondják, gótikus horror, meg hogy giallo, meg akármi, Argento filmjei műfajon kívüliek, ugyanis a jellemző stílusjegyeket sohasem funkciójukban, hanem kiragadva, akár teljesen oda nem illő környezetben, teljesen öncélúan alkalmazza, melynek csupán egyetlen funkciója lehetséges: a meglepetés, meghökkentés és elborzasztás primér vágya. Ezt Argento szinte 100%-ban eléri. Akik gerjednek a szürreális színekben szétszakadó, szétcincálódó emberi testek látványára, az expresszív kompozíciókba rendezett, élőképszerű megnyilvánulásaira a nettó, explicit őrületnek, azok maradnak, akik nem kíváncsiak erre tovább, azok felállnak/nyomnak egy STOP gombot.

A Suspiria (Sóhajok) című 1977-es opusz Argento egyik leghíresebb filmje, mely tulajdonképpen tartalmaz minden rá jellemző stílusjegyet/manírt, nevezzük, ahogy akarjuk. A film a boszorkány-trilógia első darabja (a másik kettő: Inferno, 1980, La terza Madre, 2007), melyben egy amerikai lány érkezik egy freiburgi (Németország) magán balettintézetbe, ami, ahogy rövidesen kiderül, magának, a boszorkánykirálynőnek rezidenciája. Néhány brutális, és perverz bájjal ábrázolt gyilkosság után az ET-fejű leányzó (Jessica Harper) végére jár a dolgoknak és a boszorkánykirálynőnek. Ennyi. Ám ez a sovánka történet is igen döcögősen mesélődik el, inkább csak afféle keretként, hogy Argento bemutathassa néhány vad és pszichotikus látomását arról, hogyan s mi módon lehet még meggyilkolni egy embert. Argentónál a történet tulajdonképpen ugyanazzal a funkcióval bír, mint ahogyan a kereskedelmi tévék is keretként használják a tulajdonképpeni tévéműsorokat, filmeket, hogy bemutathassák a reklámokat, amiből a bevételük származik. Argentónál a sztori csupán töltelék, a szükséges kihagyhatatlan tényező, így nem is fordít rá szinte semmi figyelmet. A film lényege az a néhány ügyesen, fantáziadúsan megkomponált gyilkosság, de legalábbis afelé vezető, arra utaló jelenet. Ne várjunk azonban profi módon kivitelezett, tökéletes illúziót nyújtó szpesöl effekteket, Argentónál ezek, a minimális költségvetésből is adódóan, meglehetősen primitív kidolgozottságú gagyi trükköcskék, literszám szétlocsolt kecsappal és maszkmestertanfolyam első félévi vizsgán is legfeljebb erős elégségeset érdemlő sebekkel, vágásokkal és hasonlókkal. Inkább tűnik az egész afféle vándor utcai színház gótikus horrormeséjének, mint egy akármilyen kategóriás horrorfilmnek. Számomra a Suspiria egyedül zenéjében nyújt említésre méltót: a The Goblins mániákus, repetitív gyermekdalokat idéző, a filmen több variációban végig előbújó zenéje, magának Argentónak katatón lalalázásával az egyik legszuggesztívebb horrorzene, mely valaha is filmvászonra került. Ez azonban nem dob annyit, hogy az asanisimasa 3/10-nál többre értékelje Dario Argento kissé túllihegett agymenését. Részemről maradok a Kubrick/Jodorowksy/Ken Russel bermudaháromszögben, ha már mindenképpen el akarok veszni más emberek pszichózisában…

Címkék:
Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 258 követőhöz