Archívum szeptember 16th, 2010

2010. szeptember 16. csütörtök

Mit nézzünk ma a tévében? – Csütörtök

Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, magyarok. Rátok is fér egy ilyen jókívánság. Mikor tegnap kb. ez idő tájt majd’ hónapnyi távollét után újra (erre a drága, szent, de szétszabdalt és testnedvek áztatta) magyar földre léptem, ez volt az első mondat, ami eszembe jutott, hiszen ennyi sok búval baszott, mogorva, goromba és rosszkedvű ember sehol máshol e világon nincs, mint itt… Már a reptéren feltűnt: aki (akár sokórányi repülőút után is) viccelődik, mosolyog, vagy akárcsak derűsen néz az elkövetkezők elé, az biztosan külföldi, akinek pedig orra a földig ér, sértődött és pokróc, az magyar. (Kivétel én. Még.) Pedig hát itt van a királyság végre, most már lehetne örülni is, nemdebár? ;)

Erre meg még itt van ez a november végét idéző idő is ma reggel. Fogalmam sincs mi történt az elmúlt egy hónapban, nem néztem tévét, csak amik földöntengerentúli messzi világok kocsmáiban villództak a háttérben, azokon viszont vagy helyi zenetévék, vagy sport ment; filmeket pedig csak amit buszon, hajón, repülőn vetítettek. Szóval semmit. Így ma még talán Csoóri Sándor világába is feszült izgalommal fogok becsatlakozni ma este kerek nyolckor, a Duna kettőn, akkora a képernyőéhségem. Bár lehet, hogy bevállalok inkább egy részt a BK-ból, miheztartás végett…

A Duna tévéken látszólag nem változott semmi, továbbra is remek filmeket adnak. A provance-i fűszeresről itt szólok (Duna, 20.30), és az Ördöggerincet, Guillermo Del Toro kiváló kis filmjét is ajánlottam már (Duna II, 22.15). Ezek szerintem bőven megteszik mára.

Ha esetleg mégsem, akkor az Apádra ütök (Tv2, 21.20), Niro bácsival és Ben Stillerrel is jöhet… Sokan utálják ezt a filmet, pedig szerintem tök vicces és szórakoztató, néhány dekás löket ez, melyben Robert De Niro bemutatja összes grimaszát (pl. mint a képen), melyek vágásáról azt hiszi, ez a komédiázás. De Stiller mellett az összessel együtt sem tud sok lenni. Én végigröhögtem.

Biztonsági alternatívának pedig van még a film+-on az Alkonyattól pirkadatig, Robert Rodriguez ellenállhatatlanul nevetséges bad tripje, századszorra is nézhető 21.10-kor. Szóval, fel a fejjel.

2010. szeptember 16. csütörtök

A provance-i fűszeres (Le Fils de l’épicier-The Grocer’s Son, 2007)

Nem bor és nem mámor, de Provance a tárgya ennek a francia vidéki drámának, mely tulajdonképpen egyfajta belső road-movie. A harmincas évei elején járó, nagyvárosba szocializálódott Antoine-nak komoly belső utat kell végigjárnia, amikor kényszerűségből átveszi szülei vegyeskereskedését az isten háta mögötti faluban. Meglepetés számára, hogy ez az út még tartogathat számára meglepő fordulatokat…

Provance

Franciaország e déli tájéka lassan mítosszá válik, persze elsősorban azok számára, akik nem jártak még errefelé. A legtöbben tán Van Gogh aranylón hullámzó napraforgómezőiről ismerik Provance-t, talán a fülnyisszantó őrült zseni lázas tájképei égették bele milliók agyába e táj szépségét. A franciák persze sokkal régebb óta emlegetik e vidéket, főleg a nemzeti kulinária szempontjából. Számos ínyencség érkezik innen a párizsi előkelő vendéglők asztalára, a rozmaringtól, bazsalikomtól, kakukkfűtől kezdve az ízletes paradicsomig, cukkiniig, manduláig, sóig (!), a semmivel össze nem hasonlítható ízű házi lekvárokig és egyéb titokzatos összetételű nyalánkságokig, kecskéig, birkáig, valamint a különböző sajtokig, amelyek köztudomásúlag a francia konyhaművészet obligát szegmensei. A „szent” szarvasgombáról és egyéb erdei kincsekről nem is szólva. A francia filmek rajongói is sokszor „járhattak” Provance lankái között, hiszen a francia filmesek előszeretettel hozzák a filmjeik vidéki jeleneteit ide, hiszen festői látványt nyújtanak azok a völgyek között kanyargó utak, mellettük a terméskőből rakott, enyhén düledező, kétszintes házak, a levendulakékre festett spalettákkal, a parányi falvak főterén a kávézó, három asztal, négy székkel, egy pohár bor előtt pipázó, micisapkás helybéliekkel – Provance a „vidék” romantikus manifesztációja. Bor, mámor, Provance, ahogy Ridley Scott is láttatja velünk.

A valódi Provance

sem jár messze ettől az idealizált képtől, hiszen a táj valóban elbájoló, a klíma is tökéletes, az illatok, az ízek… De azért mégiscsak az Isten háta mögötti vidék ez. Az élet ugyanolyan kemény, mint bármilyen jóval kisebb marketinggel rendelkező mezőgazdálkodó vidéken, hiszen a birkákat valakinek ki kell vinni legeltetni. A paradicsom se ugrik be a ládába, a sajt se lesz a tejből, ami nem jön ki a kecskéből, tehénből, a szőlőből sem lesz bor magától. A fiatalok ugyanúgy a városba, könnyebb munkára, több pénzre, jobb, kényelmesebb életre vágynak Provance-ban, mint akár itt a Nyírségben. A házak nem azért düledeznek, mert a rendező így kérte, hanem azért, mert nincs pénz a felújításukra. A kávézó előtt azért csak néhány öreg üldögél, mert a fiatalok a városban dolgoznak (vagy vannak segélyen). A földrajzi adottságok, melyek egyrészről a környék báját adják, másrészről meghiúsítanak minden fejlesztést, beruházást, a szétszórt néhány házból álló piciny falvak között vándorboltosok, -pékek, és hasonlók nyújtják a minimális szolgáltatást annak a néhány öregnek, akik még itt élnek, ezzel egyben a mindennapi társaságot, kommunikációs lehetőséget nyújtva nekik. Antoine apja is ilyen vándorboltos volt, míg földhöz nem vágta az infarktus, így a fiúnak kénytelen-kelletlen vissza kellett jönnie Párizsból, hogy továbbvigye a boltot. Ez a majdnem tragédia a film apropója.

Antoine

viszonya apjával sohasem volt rózsás, mint ahogy bátyja sem értette meg az öccse elvágyódását. Egyedül az anyja viseltetik aggódó türelemmel a fiú iránt. Antoine kezdetben mogorván, dúlva-fúlva veszi át apja üzletét, ezen még a vele érkező, a csendes vidéki környezetben tanulni vágyó életvidám Claire sem tud változtatni, egyelőre. A helybéliek, szinte kivétel nélkül idős, rigolyás öregek csodálkozva, olykor bölcs humorral, olykor gonoszkodva fogadják a fiút, hogy aztán ennek, valamint a tájnak és Claire varázsának köszönhetően valami elkezdődjön Antoine-ban.

Szumma

A provance-i fűszeres esetében Eric Guirardo rendező alapos előtanulmányokat folytatott a vidéki mozgó boltosok (és hasonló mesterségek) témájában, a filmen meg is látszik a szinte dokumentarista alaposságú hely- és emberismeret. Emellett kiválóan vezeti színészeit és a helybéli amatőröket, akik úgy improvizálják saját szövegüket, olyan természetesen viselkednek a kamera előtt, mintha mást se csináltak volna egész életükben. Mindemellett a film alapos és jól kidolgozott forgatókönyvre épül, szép, íves cselekménnyel, finom humorral átszőve mutatja be Antoine hazatalálását eredményező jellemfejlődését és egyben ad pontos portrét a provance-i vidék igazi arcáról. A film csodálatosan komponált képei nemhogy mítoszt rombolnak, hanem a részletek éles megvilágításával éppen megerősítik azt. A provance-i fűszeres tipikusan olyan film, amitől jobban érezzük magunkat ebben a környezetszennyezéses, gazdasági válságos, gyűlölködő szar világban, örüljünk neki hát és tapsoljuk meg! Asanisimasa pontjai: 8/10

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 258 követőhöz