Nem rossz film ez, csak éppen túl lett gondolkodva. Az is a baj a nagy történelmi traumákkal, hogy mindenki túl nagy igyekezettel akarja elmondani róla emlékét, mindenki túlságosan el akarja mesélni, “hogy történt” (és akkor hagytuk méltón említés nélkül a hatalmi megrendelésre készült sematikus ostobaságokat). Ha nagy dolgot akarunk megfogalmazni, akkor rendszerint a legjobb azt a lehető legegyenesebben, legőszintébben, legsallangmentesebben elmondani, különben menthetetlenül belebonyolódunk. Fonyódi Tibor és Tóth Barnabás érezhetően nagy energiát fektettek saját ’56-os történetükbe, Stefan Zweig Sakknovella című kisregényéből vették az alapötletet, de nyilvánvalóan látták Huszárik zseniális vizsgafilmjét, a Játékot és a túlvilágba száguldó vonat allegóriája is értelemszerűen fel-felbukkant már itt-ott a fulmművészetben és az irodalomban. A Mesterjátszma tehát precíz, alapos, szép munka – csak éppen túl lett gondolkozva.
Ha nem történik semmi más a filmben, mint a fiatal pár elmenkül ’56 novemberében Pestről, az utolsó vonattal Nyugatra (mint például Sándor Pál Szerencsés Dánieljében), melyen összezsúfolódik a kor társadalma, fegyveres szabadságharcosoktól menekülő ávósokig, egyszerű, szabadságra vágyó polgároktól haszonleső gazemberekig az örök konfliktusaikkal és élet-halál játszmáikkal és a végén vagy eljutnak a Szabadságba, vagy a túlélők maradnak itt (mint például Diniék Gothár alapvető Megáll az idő című filmjében); akkor ez a film simán ott lenne, ahol az említett példák. Hogy aztán ezt az alkotók egy nagy, lila ködbe burkolták, valahol a lényeget takarták el, de közben bennhagytak olyan zavaró kérdőjeleket, mint például hogyan jött a kerettörténet “lepereg előtted életed filmje” pillanatába a pap és az Andrássy út 60 poklának sztorija…
Pedig a keretsztorin belül szép (valójában persze ijesztő, nyomasztó) dolgokat mutat Tóth Barnabás. Már-már mesteri módon teremt szinte hitchcocki feszültséget, a film nagy részében érezni, hogy tökéletes biztonsággal mozog a thriller műfajában. Simán berántja és viszi magával a nézőt a film középső részében, melyben hitelesen, ráadásul a magyar történelemhez nem sok affinitással bíró, más nemzetiségű nézők számára is érdekfeszítően mesél 1956 idevágó momentumairól. Remekül bánik színészeivel, főleg a papot alakító Hajduk Károllyal, illetve Mácsai Pál összetett jellemű karaterével. A mellékalakok is erősek, gondoljunk csak Yengibarian Dávid sátáni kalauzára vagy Szirtes Ági megkapó öregasszonyára. Tetszett a fiatalok (Varga-Járó Sára és Váradi Gergely) szinte civil hamvassága, mely a drámai pillanatokban mégis kellő erővel volt jelen a filmben. Szóval, érdekes film ez, fordulatos, izgalmas a cselekménye, komoly műfaji skilleket mutat – csak éppen még ennél is erősebb lehetne, ha nem lenne mindez misztikus, lila köddel elfedve.