Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat

Úgy tűnik, mindenki kerüli az X-faktort, mint tüzet, hiszen említésre méltó alternatívát ehhez mindössze a szintén RTL-családba tartozó fiókcsatornák kínálnak. Ráadásul, David Lynch Dűne (RTL Spike, 20.00) című scifije, mely, ugyebár Frank Herbert kultikus regényének egyik (első) feldolgozása, markánsan más világot villant, mint amit a zenés show közvetít. Persze, eme 1984-es film vizuális megoldásai mai látványmozik által már alaposan elrontott szemünkkel nézve, megmosolyogtatóan gyermetegek; ráadásul ma már tudnivaló, hogy maga, Lynch sem volt túlzottan elégedett filmjével. Viszont Herbert -aki végig felügyelte a forgatást- áldását adta rá, és ez az, ami dönt. Már, a hitelességet illetően. Egyszóval, mint regényadaptáció, igen érdekes vállalkozás ez a film, tekintve, hogy maga az alapanyag nem az a 100 oldalas papírfüzetecske… (A képen a történet főszerepét alakító Kyle Maclachlan.)

Bolondok aranya (RTL II, 19.50) viszont egy habkönnyű, vicces, kalandos kis litty-lötty. Matthew Mconaughey és Kate Hudson azonban igen sokat dolgozhatott azért, hogy úgy nézzenek ki fürdőruciban, mint ahogyan itt, a Karib-tenger paradicsomi szigetei között, kincsvadászás közben jól kinéznek.

Megúszhatjuk viszont az estét Két hét múlva örökké (Cool, 21.00) is – de azért bőven el lehet képzelni ennél jobb opciót is. Ebben a romantikus komédiában amúgy Hugh Grant a tőle megszokott, léha bugyibubus-karaktert hozza: ezúttal egy ingatlanokkal foglalkozó nagyvállalat fejese, míg Sandra Bullock egy éles eszű, karakán ügyvédnő, harcos civil és zöld aktivista – később a Grant által alakított karakter beosztottja. Na, mi lesz a vége? Pont az, amit minden sejt, anélkül, hogy netán látta volna már ezt a filmet…

Láthatjuk megint Jackie Brownt (RTL Spike, 22.55) is. Quentin Tarantino filmje a hetvenes évek tökös, trapéznadrágos, mikrofonfrizurás fekete B-mozijai, az ún. blaxploitation-filmek előtt tiszteleg afféle hommage-ként, igen izmos sztárparádéval (pl. Pam Grier, Robert de Niro, Samuel L. Jackson, Michael Keaton vagy Bridget Fonda), remek zenékkel és a Quentintől megszokott virtuóz párbeszédekkel.

Bár nem igazán jó film a Transzcendens (RTL Klub, 23.40) című sci-fi, Stohl András igen kiváló teljesítményt nyújt Johnny Depp hangjaként – viszont azt is meg kell jegyezni, hogy azok a bizonyos morális jellegű kérdések elég szépen kibomlanak a történetben, melyek a mesterséges intelligencia tárgyában általában felvetődhetnek… (Bővebben)

Reklámok
Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek

A ma esti ajánlható ismétlések közül az elsőnek, Antwone Fisher történetének (Paramount Channel, 21.00) az az érdekessége, hogy a kiváló színészként ismert Denzel Washington rendezte, amellett, hogy a főszerepet is eljátssza. A valós eseményeket elmesélő, amúgy igen jó és izgalmas életrajzi drámában Denzel egy katonai pszichiátert alakít, akinek feladata kideríteni a címben említett tengerészgyalogos (Derek Luke) féktelenül agresszív természetének valódi okait…

Az Orvlövész (SuperTV2, 21.00) című, kissé sablonos sztorira (leszerelt hajdani specialista csalódottságában és kiábrándultságában a világ végén farigcsál fogpálcikákat, aztán egyszer megjelenik valami titokzatos fazon, aki azért csak behúzza még egy utolsó akcióba) épülő filmben Mark Wahlberg alakít egy hightech mesterlövészt, akinek tevékenysége (és annak ábrázolása) viszont közel sem sablonos. Rejtekben megbújva gubbaszt hosszú, méla lesben, kimatekozva a lövedék megfelelő pályáját, miközben csakis egyetlen lövésre van esély – kellő izgalomkeltésre alkalmat adó szituációk ezek, mint azokban a robbantós filmekben, amikben órákig el lehet játszani a “piros drótot vagy a kéket vágjam” faék-egyszerűségű, de igen hatásos dramaturgiájával…

Ugyanakkor ma este is kábulhatunk Szerelem és más drogok (Prime, 21.00) által. E film, ugye, több szempontból is a tartalmasabbak közé sorolandó a romantikus komédiák igen széles mezőnyében. A tisztes hollywoodi mesterembernek megismert Edward Zwick kissé zajosan kezdődő dolgozata később főleg igéző szemeinek és tökéletesnél is tökéletesebb fogsorának villogtatásán túl meglehetősen pikáns jeleneteket is bevállaló Anne Hathaway és Jake Gyllenhaal közti civódásról szól, némi diszkrét gyógyszeripar-fikázáson és a Parkinson-kórral való együttélés nehézségeinek közérdekű középpontba helyezésén túl.

Távol és mégis közel (Duna, 21.55) című Wim Wenders-opuszról talán elég annyit mondani, hogy ez a film tulajdonképpen a Berlin fölött az ég második része, csak már színesben. Földre szállt angyalok Berlinben.

Joel és Ethan Coen moziját, a remekbe szabott, groteszk és morbid Fargót (Film Mánia, 22.40) is már sokszor láthattuk, de ha csak egyszer láttuk, Frances McDormand (a képen) vagy William H. Macy arcait akkor sem felejtjük el – és nem véletlenül nézzük meg újra. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök

Minden merev, kőtáblákba vésett elvek alapján működtetett konzervatív rendszer elébb-utóbb kivívja az ellene való lázadást. Nincs kivétel. Ráadásul a forradalom sokszor a legváratlanabb irányból, a rendszer belsejéből érkezik, így annak romantikus, idealisztikus hevülete, valamint igazságtartalma még kevésbé megkérdőjelezhető. A Holt költők társaságában (Paramount Channel, 18.15) például egy független gondolkodású, lendületes irodalomtanár (Robin Williams) alakítja át a szigorúan hagyománytisztelő angol fiúiskola merev, kőtáblákba vésett rendjét azzal, hogy tanítványaival valóban meg tudja szerettetni az irodalom, a művészetek és ezeken keresztül az élet nagyszerűségét. Kötelező érvényű, katartikus film minden diák, de főleg minden pedagógus számára!

Guy Ritchie újabb filmje, Az U.N.C.L.E. embere (Film+, 21.00) egy hatvanas évekbeli tévés kémsorozat remake-je. A külcsín alapján egyfajta stílusbravúr, hiszen a helyén van benne minden, a színek, a cselekmény (bár a hidegháborús orosz-amerikai meccs ebben a formában lefutott már, a jelenlegi formában pedig nem ilyen), a korhangulat, a környezet megteremtése – csak hát minek mindez? Az elmúlt néhány évben legalább 4-5 hasonló kategóriájú és témájú kémtörténet futott le a mozikban, az ezeket megelőzően lefutottakról nem is szólva. Mint Szaharába a homokot exportálni… Ráadásul, a karakterek sem túl markánsak, a cselekmény pedig alulról súrolja a legostobább Bond-filmek színvonalát… Mondom ez úgy, hogy a film, önmagában mégis szórakoztató, izgalmas és látványos, bár egyáltalán nem olyan, illetve nem úgy humoros, mint Ritchie korábbi filmjei…

Az élet nem édes. Minden hazugság, ami ennek ellentmond. Sőt, az élet legtöbbször egyenesen egy büdös kurva. Minden szépség és bűbáj csak látszat, illúzió. Valami ilyesmiről beszél (talán) Krzysztof Kieslowski is a Veronica kettős életében (m5, 21.55), melyben egy önmagát boldognak hívő francia nő (Irene Jacob – a képen) szembesül az élet valódi természetével egy krakkói utazás alkalmával.

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

A sértés (قضية رقم ٢٣, The Insult/L’insulte, 2017)

Oké, azt most engedjük el, hogy egy társadalomban az emberek élnek békésen egymás mellett, betartva a helyi polgári-, és büntetőtörvénykönyv, valamint a Szentírás és minden ezzel ekvivalens erkölcsi/etikai útmutató összes passzusát, mert ilyen társadalom nem létezik sehol e világon. Egy valódi, normálisnak tekinthető társadalomban az élet úgy zajlik, hogy például: élsz családoddal lakóházadban, amit véres verítékkel, CSOK-kal, vagy csókosan, hitelből vagy bárhogyan szereztél magadnak. Melletted viszont már épül a másik lakóház, a társadalom egy másik, amúgy veled mindenben egyenrangú tagjának. Ez zajjal jár, kosszal, zűrzavarral, de tudomásul veszed. Csupán azért szólsz a művezetőnek, hogy este hat után és hétvégén, amikor pihenésre, csendre vágysz, ha lehetséges, ne akkor flexeljék a zsaluzatot, vagy mi a tökömet, ne akkor véssék a vasbeton falba a villanyvezetékeket. A művezetőt, persze, hajtja a főnöke, hogy tartsa a határidőt, és tegnap is lelépett egy komplett brigád “osztrákba” fusizni, a cement is késett már megint – úgyhogy, kénytelen akkor dolgoztatni, amikor csak tud. Szólsz neki még egyszer. Jó, jó, de csak megy a fúrás. Szólsz még egyszer, már emeltebb hangon. Jó, jó. De csak fúrnak. Jön a k*rvanyád. A tied. Nem, a tied. Dühödben -ergo, jogos felháborodásodban- olyat csinálsz, amit egyébként sosem tennél: pofán locsolod a kerti slaggal. Erre ő véletlenül letöri a kocsid visszapillantóját. De aztán csend. Végre csend. Hétfő reggel: – Figyelj, a múltkor kicsit túltoltuk. – Ja, túl, bocsi. – Oké, te se haragudj. Ennyi a béke és a békés egymás mellett élés.

Persze, ha mondjuk kiszúrod, hogy az ipse mondjuk, roma/szoci/fideszes/ukránromántót, mert úgy néz ki, vagy úgy beszél, ha mondjuk ő kiszúrja, hogy te vagy éppen roma/szoci/fideszes/ukránromántót, vagy akár olyan mély magyar, mint a Marianna-árok, akkor kicsit nagyobb a zűr, de talán egy kicsit hosszabb ordítozással ezt a problémát is el lehet simítani. Vannak azonban a Földnek olyan zugai, ahol az egymás mellett élés konfliktusai olyan régen erednek, hogy arra nekünk szinte még szavunk sincs, ráadásul ha az egyik előhúz jogos igényeire egy 3 ezer éves aduászt, a másik egy 4 ezer évessel tromfolja azt. Mondjuk, az ún. Szentföld.

Ziad Doueiri tavalyi alkotása, A sértés az első film Libanonból, amit Oscar-díjra jelöltek. Libanon földrajzilag, de kulturálisan, etnikailag és vallási értelemben is nyugodtan tekinthető a Szentföld részének. Keresztény és muszlim arabok, valamint jelentős számú szír és palesztin menekült él ebben az országban, igen törékeny békében, melyet a vallási különbözőségek (siita<->szunnita iszlám <->keresztények) mellett a zűrzavaros közös történelem folyamán elszenvedett szörnyűségek fel nem dolgozható emlékei tesznek instabillá. A film sztorijában egy libanoni keresztény autószerelő és egy palesztin származású építésvezető keveredik hasonló konfliktusba, mint amit e cikk elején vázoltam. Csakhogy ez a konfliktus Libanonban hamar casus bellivé eszkalálódik, és egy sima ordítozás, vagy neadjisten, pofonváltás helyett hamar polgárháborús helyzet kirobbanása fenyeget. A banális, tényleg piszlicsáré sértés, amit az egyik a másik fejéhez vágott a vita hevében, olyan sebet tépett fel, mely alatt egy egész nemzet fel nem dolgozott traumája lappang. A két, innen nézve felfuvalkodott kakasnak tűnő férfi macsó veszekedésének elfajulásában, persze, egy csomó külső tényező is közrejátszott, politikusok cinikus, lázító lózungjai, ambiciózus ügyvédek rafinált machinációi benzinként hatnak a bejrúti utcák mélyén rejtőző kiolthatatlan szikrákra.

Doueiri bölcsen, de minden idealizmus nélkül, a történet egy pontján ketté is választja a konfliktust kirobbantó két férfit, és magát, a közben nagyra növő etnikai/vallási balhét, és hitet tesz a kellemetlen, de elkerülhetetlen békekötés mellett. “Senki sem sajátíthatja ki magának az áldozat szenvedését!”- mondatja a film csúcspontján egyik szereplővel, érzékeltetve, hogy egy háborús veszéllyel fenyegető konfliktusban csakis áldozatok vannak, sérelmei, ún. “igazsága” mindenkinek van. A sértés ebből a szempontból tanítani való, közérthető, egyben vitán felül érvényes film a bármilyen okból létrejött konfliktusok kezeléséhez és talán megoldásához, egyben kompakt magyarázat, hogy mi a fene is zajlik ott (itt, amott és bárhol). Remek, mélyen átélt színészi alakítások jellemzik ezt a műfajilag tulajdonképpen tiszta bírósági drámának tekinthető filmet, amit tényleg meg kellene nézni mindenkinek. 10/10

Kategória: Film | Címke: | 4 hozzászólás

Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda

Tigris a hóban (Film Mánia, 19.45) Roberto Benigninek, a nálunk talán leginkább Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című kultikus filmjéből ismert olasz komikusnak bájosan naiv, szeretetteljes vígjátéka, mely egy iraki háborúba keveredő szerelmes irodalomtanárról szól. Make love, not war, vagyis ezúttal: Fare l’amore, non la guerra! Mellékszerepekben is ismerős arcok: Benigniné Nicoletta Braschi, Jean Reno, vagy Tom Waits szerepében Tom Waits.

Az On-lány (Filmcafe, 21.00) című, idétlen magyar címe ellenére mégis említést érdemlő mozi már csak azért is érdekes lehet, mert Nicole Kidmant oroszul hallhatjuk benne játszani (feltéve, ha ezt az élményt nem cseszik el a szinkronizálással…). Nicole tehát egy orosz lányt alakít ebben a romantikus krimi-drámában, akit az internet segítségével “talált meg” magának John (Ben Chaplin – a képen Nicole Kidmannel), az angol banktisztviselő. (Bővebben)

Műfajilag vastagon romantikus komédia az Only you – Csak veled (Paramount Channel, 21.00) című nagyon-édes, jaj-de-cuki történet, melyben Marisa Tomei és Robert Downey Jr. látható, Norman Jewison atombiztos rendezésében. A téma mi más lenne, mint a szerelem.

Bár valójában Fenyő Miki (Szabó Kimmel Tamás) “nehéz” ifjúkorát dolgozza fel a Made in Hungária (SuperTV2, 21.00) című tegnapi magyar musical-film, azért szerencsére képes megmaradni egy könnyed, habos-babos, táncos-bulizós komédiának – annak, aminek lennie is kell. (Bővebben)

A késő esti Mielőtt meghaltam (avagy Dallas Buyers Club) (SuperTV2, 23.30) viszont egyszerre megrázó AIDS-dráma és egy lélekemelő, ám mégis egészségesen cinikus, fordított Wall Street farkasa/Tőzsdecápák karriertörténet. A remek film férfi főszereplője (Matthew McConaughey), valamint férfi mellékszereplője (Jared Leto) megérdemelten hozta el a 2013-as Oscar-gála illető aranyszobrait. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Kedd

Sajnos, szegény Sean Penn nem igazán tudott mit kezdeni Friedrich Dürrenmatt egyik zseniális kisregényével (Az Ígéret). Bármennyire is próbálta azt amerikanizálni, aktualizálni, hiába zsúfolta tele a filmjét Jack Nicholsonnal (a képen) súlyosbított kiváló szereplőgárdával, és bármennyire egészen jó és teljesen formabontó krimi onnan nézve Az ígéret megszállottja (Paramount Channel, 21.00), amiben tulajdonképpen minden benne van – csak éppen a lényeg nem jön le belőle. Az a lényeg, amit Dürrenmatt a forgatókönyv alapjául szolgáló regénybe beleírt. Viszont ha nem olvastuk a kisregényt, akkor egy egész jó filmet fogunk látni. (Bővebben)

Egy erős és érdekes személyiségű nő a főszereplője A grófnő (Film Mánia, 21.00) című 2009-es alkotásnak, amit teljes biztonsággal mondhatunk szerzői filmnek is, ugyanis Julie Delpy nem csak megrendezte, de meg is írta eme Báthory Erzsébet ellentmondásos alakját megelevenítő történelmi életrajzot, sőt zenét is szerzett hozzá és a címszerepet is eljátszotta. A filmet nem láttam még, ezért én is kíváncsian várom, hogy a színészként amúgy tehetséges és elbűvölő Julie mit tud kezdeni ezzel a hatalmas feladattal, valamint hogy a véres legendákkal övezett magyar grófnőt, avagy egy lágyabb, érzelmesebb, romantikusabb hölgyet fogunk látni olvasatában. (Állítólag az utóbbit…)

Spiró György Major Tamás megrendelésére írta meg saját, Az Ikszek című regényének kvázi folyományaként ezt Az imposztor című drámát, mely kimondva-kimondatlanul Majorról szól. Természetesen képletesen. A XIX. század második felében játszódik a történet az oroszok által megszállt Lengyelországban, pontosabban az odacsatolt litván városban, Vilniusban. A helyi színház vendégszereplésre hívja a már idős, pályája végén járó nagy lengyel színészt, színházteremtőt, aki azonban fáradtan, kiégetten, kedvetlenül, csupán a majdani gázsit szeme előtt tartva érkezik meg az utolsó pillanatban a Tartuffe címszerepére. A kis vidéki társulat rajongással fogadja a “nagy művészt”, aki a próbák folyamán, saját meglepetésére is, újra formába lendül, s kerüljön útjába bármilyen akadály, újraéli egész pályáját. Major utolsó színházi szereplése volt volt ez a Zsámbéki Gábor rendezte előadás, melynek első bemutatója 1983. október 28-án volt a Katonában. Szikszai Rémusz néhány éve egy vidéki magyar városban, Tatabányán rendezte meg Az imposztort (m5, 21.55), címszerepben Fodor Tamással. Ez sem lett rossz előadás…

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Hétfő

1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác. Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Egy újabb végtelen beszélgetés, újabb civódás, egy újabb megkapóan őszinte, bájos románc, melynek ezúttal még azelőtt vége lesz, Mielőtt lemegy a nap (Film4, 20.00).

A német Dennis Gansel viszont azt mutatja meg filmjében, A hullámban (Filmbox, 21.00), hogy bizonyos körülmények együttállása esetén bármikor, bármilyen körülmények között kipattanhat a totális autokrácia. Kiváló alapanyag egy tökéletes osztályfőnöki órához ez a tinédzserkörnyezetben játszódó film, ami így, gondolom, többet ér, mint a szokásos pad alatti amőbázás (vagy ami éppen ma megy helyette), hiszen általa a gyerekek majdnem a saját bőrükön érezhetik azt, hogy milyen hatásoknak, szólamoknak, showműsoroknak, politikai lózungoknak, s egyebeknek ne dőljenek be soha. A film ex catedra didaktikája, az átadandó üzenet fontosságára való tekintettel, ez alkalommal talán elfogadható. Nem véletlen a párhuzam a szintén német Kísérlettel. Kb. ugyanarról szól, ugyanolyan minőségben.

A köztudomásúan erős feminista attitűddel igen figyelemreméltó filmeket alkotó, új-zélandi Jane Campion egyik első filmje, az Egy angyal az asztalomnál (m5, 21.55) a Pulitzer-díjjal is kitüntetett, szintén új-zélandi író és költő Janet Frame életét meséli el, az írónő önéletrajza, pontosabban három kisregénye alapján, melyek egyben a filmet is három, különálló részre (Frame gyermekkora, tinédzserkora és fiatal felnőtt kora) tagolják. Az isten háta mögötti környezetben, a XX. század közepén különös tehetsége és sajátos érzelmi, intellektuális megnyilvánulásai miatt skizofrénnek diagnosztizált, feltűnő hajkoronát viselő költőnő – több mint 800 (!) elektrosokk után – már elő volt jegyezve lobotómiára (amivel akkoriban gyógyítani vélték az elmebaj bizonyos eseteit), amit csak azért nem hajtottak végre, mert Janet első írásai váratlanul megnyerték a nemzeti irodalmi díjat. A filmben Campion azt az elvet követte, hogy elsősorban jellemző jeleneteket rendezett meg Frame életéből, nem pedig lineárisan, időrendben mesélteti el a sztorit – ami egy írónő tevékenységét tekintve kézenfekvő lenne. Így viszont egy igazán nőies, helyenként vicces, helyenként torokszorító leporellót kapunk egy valóban különleges nő figurájáról, egy lírai, de részletgazdag portrét – 153 szórakoztató percben. (A képen Kerry Fox a főszerepben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése