Valami madarak (2023)

Az angol és amerikai filmes iskolákban, valamint idehaza forgó Netflixes és HBO-s sorozatok stábjában tanult Hevér Dániel első nagyjátékfilmjében tipikus kelet-európai, leginkább az igen erős hangú, román új hullámot idéző látásmóddal mesél egyetemes érvényű témáról, az időskori elmagányosodásról. A Valami madarak főhőse Béla (Szacsvay László), nyolcvan felé közelítő férfi, akit felesége már régen elhagyott egy villamosvezető miatt, fia (Valcz Péter) pedig Berlinben él családjával. Egy balszerencsés napon összetöri magát fürdőszobájában, megcsúszva a fürdőkádban, mire hazasiető fia már a kórházban arról győzködi, hogy vonuljon be idősotthonba. A magának való, dörmögő öreg azonban nehezen viseli az új helyet, mindenért zsörtölődik, mogorván elutasít minden segítséget, mígnem egy hozzá hasonló modorú, szintén elég nehéz életű fiatal közmunkáslányban (Kizlinger Lilla) megtalálja lelki társát.

Szacsvaynál kevés kedvesebb, türelmesebb embert ismerek, de hogy milyen nagy színész, arra bizonyság ez a film, melyben pontosan, hitelesen hozzá lényének tökéletes ellentettjét, miközben minden egyes gesztusában, pillantásában ott van saját maga -szintén elég nehéz- civil élete, de saját bölcs és derűs személysiége is. Filmbeli partnere szintén erős, hiteles karakter, csak éppen szavát alig érteni, olyan maszatosan, artikulálatlanul beszél. Viszont aki élt vagy él életközösségben, iskolai vagy munkakapcsolatban egy mai 18-20 év körüli fiatallal, az pontosan érti, hogy ez a figura pont így igazi – lehetne feliratozni is, bár játékából tökéletesen érthető, amit amúgy elhadar/motyog. A fiatal rendező jó ízléssel nyúl a témához, miközben mer szókimondó is lenni, meg tudja mutatni az időskor és az időskori magány elesett, szomorú pillanatait, amiből aztán akad bőven, a szeretetről, de főleg annak hiányáról, az egyre ingatabb lábakon álló egészségről, de mégis úgy kanyarítja a cselekményt, hogy a történet befejezése mosolygós lesz. A szolid happy ending is elegánsan simul bele a történetbe, amit Hevér jó ízlését dicséri, ami amúgy az egész filmre is jellemző. Arányos, nyugodt, átgondolt szerkezet, hiteles környezetábrázolás, minimalista, de egyáltalában nem unalmas képi világ, mely egyszerre tipikus és általánosan is érvényes. Igen erős rendezői bemutatkozás, egyben méltó “jutalomjáték” Szacsvay Lászlónak.

Szent Iván éjszakája (Midtsommernatt, TV Mini Series, 2024)

Ha a krimidömpinget nem számítjuk, akkor kis túlzással simán kijelenthetjük, hogy ha skandináv film, akkor valószínűleg minden második egy családi eseményen játszódik, ahol egyszer valaki feláll, megkocogtatja a poharat és kiborítja a bilit, amiből aztán fröccsen mindenkire és mindenhova. Ezekből pedig minden második Szent Iván éjjelén történik… Ahogyan ebben a Szent Iván éjszakája című friss minisorozatban is. Szóval, tapasztaltak vagyunk, várjuk a nagy kiborulást, ahogyan Thomas Winterberg Születésnapja óta erre vagyunk nevelve – és kicsit pofára esünk, mert azt nem kapjuk meg, pontosabban, nem úgy, ahogy arra fel vagyunk készülve.

A norvég Per-Olav Sørensen 5×30 percnyi szösszenetében ama bizonyos pohárkocogtató mondanivalója a leglényegtelenebb, az asztalvendégek hibátlan 32 foggal mosolygó, tökéletesen hidratált, ápolt mosolya és kicsattanó jókedve mögött rejtőző személyes gondokhoz képest, melyek szép sorjában fel is tárulnak előttünk. Ezek azonban messze nem olyan társadalomkritikai példázatok, mint ahogyan megszoktuk, még valami horrorisztikus családi drámák sincsenek a háttérben; apró-cseprő, hétköznapi, banális probémákra derül fény, kis hűtlenség, viszonzatlan vágyakozás, pici füllentések, ki nem mondott szavak, el nem ölelt ölelések. Abban is rendhagyó Sorensen története, hogy a végén minden rendbe jön, árad a szeretet és győz a józan ész, mindenki elnyeri jutalmát. Egy szemernyi gonoszság nincs a történetben, ami rendkívül jó, ha erre vágyunk. De a világ nem ilyen, ezért ez csak egy szép mese. Viszont annak kicsit uncsi. Ha mindenki ilyen pozitív, ilyen türelmes és jó, akkor hol az a jóleső izgalom, ami miatt élet az élet?

Antracit (Anthracite, TV Mini Series, 2024)

Az antracit, ha figyeltünk az isiben kémiaórán, tudjuk, hogy az egyik legtisztább, legjobb minőségű szén a Földön. Ezzel szemben ez az Antracit című francia sorozat semmiképpen nem mondható a legtisztábbnak, ugyanis minimum négy különböző sorozatra elegendő puskapor van benne eldurrogtatva. Van benne egy Francia-Alpokbéli kisváros, amely hajdan az antracitbányászatból élt, ma már azonban csak a munkanélküli bányászcsaládok lázadoznak a régi bányát tulajdonló, igen gyanús tudós cége ellen – ez egy sztori: őrült tudósos, titkos kutatóintézetes, gonosz gyógyszergyáras, független oknyomozó újságíróskodós sztori. Van akkor a hegy mélyén, a kusza tárnákban rejtőző démon/szörny/sima kattant sorozatgyilkosos sztori, ami szintén benne van e sorozatban, és akár ezt még össze is lehet varrni az előbbivel, de magában is megáll a lábán. De van még itt egy öngyilkos szektás történet is, karizmatikus (Franco Nero-hasonmás), totál kattant vezetővel, és még kattantabb fanatikus követővel; egy elmegyógyintézetes “száll a kakuk”-történet, ezek is simán elmennek egy jó forgatókönyvíróval magukban is – és akkor nem szóltam még a kötelező melegpár románcáról, egy túlontól kíváncsi újságírót érintő emberrablási ügyről, a párizsi balhéi elől tisztulni az Alpokba menekülő hajdani díler sztorijáról, a világtól elzárt kisközösségekben olykor megtörténő, vérfertőző családi kapcsolatokról és családi erőszakról, satöbbi és satöbbi.

Szóval, van itt minden, mint a vurstliban, ahogy szokás ezt mondani. Sokan szeretik azt is. Dicséretére legyen mondva az alkotóknak, hogy ezt a rengeteg ötletet valahogyan mégiscsak sikerült mind összeölteni, bár itt-ott bőven akadnak logikaialag meghökkentő fordulatok, de hát a rengetegben nem lehetett könnyű rendet vágni, vagy miafene. A misztikus, enyhén horrorisztikus thriller-mezőnyben szerintem simán megállja a helyét ez a francia sorozat, ha nem is a csúcsokon, de bőven a meredély gerincén (ha már az Alpokban járiunk benne). Akinek bejött annak idején Kassovitz Matyi Bíbor folyók című mozija, az megpróbálkozhat ezzel is.

Görbe utakon (Crooks, TV Series, 2024-)

Tulajdonképpen olyan ez a ropogósan fris(ch) német/osztrák akció-krimisorozat, mintha Guy Ritchie csinálta volna bárminemű humorérzék nélkül, könnyesen szentimentalistára részegült állapotban. Ritmusa ugyan van, az amúgy banális és közhelyeket puffogtató cselekmény végighúzza a nézőt, aki vállalkozik a kalandra, hogy megmerítkezzen Bécs, Berlin és Marseille soknemzetiségű maffiáinak egy rubelen való összezördülésén. Akciók mondjuk azt, rendben vannak, de hát tudjuk a töméntelen Cobra 11 és hasonló német krimiből, hogy rengeteg remek kaszkadőrjük van, akiknek munkát kell adni. “A hajdani kasszafúróból lett tisztes lakatosmester, akit előélete visszakényszerít a bűnös múltjába, még családját is magával rántja a rosszba, de a végén minden rendbbe jön”-motívum viszont annyira klisé, hogy bárki mond ilyen irányú cselekményt görgető filmet kapásból, legalább tízet – itt a végkifejlet ráadásul annyira bárgyú, hogy a fal adja a másikat. Két jó karakter azért volt a Görbe utakon című sorozatban: a Piros nevű, rendkívül unszimpatikus bécsi boss (Karl Welunschek), valamint a Joseph nevű, keményöklű taxisofőr (Christoph F. Krutzler). Velük el tudnák képzelni egy ennél lényegesen jobb közép-európai gengsztertörténetet: ehhez azonban elsősorban egy vagy több tehetséges, kreatív író szükségeltetik, ami innen hiányzik. Másrészt, érdekes rajta tesztelni esetleges némettudásunk (borítékolom, lesz meglepetés!).

Ripley (TV Mini Series, 2024)

Általában eléggé el nem ítélhető módon, de előítéletes vagyok a mai gyártású fekete-fehér filmekkel kapcsolatban, mert nehezen tudom elfogadni a 4K HDR sok-sokcollos képernyők korában mi indokolja azt, hogy egy lebutított képi világban meséljen el nekem bárki bármit. Öncélú művészkedést, de leginkább ostoba, üres modorosságot érzek, ámde! A Ripley minden egyes fekete-fehérben komponált képkockája úgy süt a 4K HDR mittudoménmilyen hightech képernyőn, mintha fullszínes lenne. Minden egyes képkocka keretbe való és simán ki lehetne állítani, bárhol a világon, bármelyik galériában. Mintha egy fotósorozatot néznénk, amely mozog. De hát valahol pont ez lenne a film, mint művészet lényege, nem?

Patricia Highsmith 1955-ben először megjelent, A tehetséges Mr. Ripley című krimijének ez -talán- a hatodik mozgóképes verziója, ám mindenképpen a legjobb, legsikerültebb, legegyénibb, leg-leg-leg. Steve Zaillian Robert Elswitt operatőr és David Gropman látványtervező állítom, hogy televíziós-sorozat-történelmi mérföldkövet készített, ugyanis ilyen minőségű, ennyire átgondolt, ilyen magas esztétikájú, ráadásul a bravúrosan felépített cselekménnyel hibátlanul szervülő vizualitást még nem láttunk képernyőn, mozivásznon is csak ritkán és elég régen. Fellini pacsizik itt Hitchcockkal, Sorrentino őszinte sajnálatára, ám annál nagyobb tiszteletére. Miközben az első jelenetekben akár Kerouac Dean Moriartyját látnánk, valahol útközben, New Yorkban. A továbbiakban pedig egy monumentális szerelmi vallomásba fúlunk az olaszságba, mint olyanba, a dolce vítába, a hatvanas évek Amalfi-partjának időtlen romantikájába, Róma, Velence, Palermo költeménybe illő kolor lokáljába, miközben úgy szippant be a címszereplő (Andew Scott alakítása emblematikus) blazírt pofával lebonyolított, gyilkos átverés-improvizációja, mint a monda szerint a Messinai-szorosban lakó Kharübdisz halálos örvénye. Nézünk, mint a moziban, holott csak otthon ülünk, a Netflix előtt. Ámulat, költészet, izgalom és művészet.

Kiút (From, TV Series, 2022-)

Az alapszituáció klasszikus példája régóta ismert: Luis Bunuel Az öldöklő angyal című remekében egy operaelőadás utáni pici mulatozás során tart fogva egy decens társaságot egyikük lakása. Senki nem tud távozni onnan, s lassan teljessé válik a paranoid őrület. A bezártság, valamitől való elzártság, mint motívum azóta fontos cselekményszervező elemévé vált a horror/thriller műfajú filmeknek, mnt például ennek a Kiút című, eddig két évadot megélt szériának, melyben random utazók keverednek egy tipikusan borzongató amerikai kisvárosba, ahonnan aztán képtelenek megtalálni a kiutat. Akárhányszor hagyják el az utolsó házat, rövidesen újra a városka első háza előtt haladnak el, egészen addig, míg ezt meg nem elégelik, és vagy bekattannak, vagy kiszállnak a kocsijukból és polgáraivá válnak a helyiek furcsa közösségének. Vagy rájuk esteledik, és az erdőből előtűnő szörnyek lakmároznak lágy részeikből.

Természetesen dehonesztáló lenne Bunuel emlékére nézve, ha hozzá mérnénk eme alkotást, konkrétabb kapcsolódási pontokat inkább az évezred első évtizedének televíziós kultúrájában fontos szerepet betöltő, ám ehhez képest méltatlanul szertefoszló Lost című sorozatban találunk. Jack Bender például alapvető alkotója volt a Lostnak, a Kiútban (eddig) 11 részt rendezett. A kreátor, John Griffin viszont inkább csak a Loston nőtt fel, rajongója volt a sorozatnak, ugyanis folyamatosan olyan érzésem van, mintha a Lost cselekménye lenne picit átírva, áttranszponálva itt egy amerikai kisvárosi környezetre. Szinte minden fordulat megfeleltethető a másikhoz, ugyanazok a WTF-os, szürreális bakugrások a sztoriban, ugyanazok a sablonos karakterek, ugyanaz a végtelenbe pörgő őrületspirál, ami a Lostot is hajtotta egy darabig, amíg az ki nem fulladt – csak picit más színezettel. A horrorelemek itt sem elsősorban a gyomorforgató hentelésre hangoltak, ennyi vért és belsőséget egy keményebb Disney-filmben is láthatunk, viszont helyenként a folyamatos deja vu-érzés mellett mégis jól pumpálják a mesébe a frászt: Bender mellett a másik fő rendező, Brad Turner (pl. 24) is profinak számít a műfajban. Fenyegető hátterét képezik itt a “szörnyecskék” az alapvető modellnek, hogy egy valóság kézzelfoghatóságból valamilyen okból kiszakadt közösség hogyan és egyáltalán, képes-e túlélni a… túlélést. Ez a történet izgalmasabb része, ami az első évadban viszi is a nézőt magával, a vége felé bajlósan megsokasodó, közhelyesen melodramatikus mélye ásni szándékozó, ám igazából csak a felszínen kapargató -a valóságban csak az időt fecsérelő, időt kitöltő, “filler”- párbeszédektől eltekintve. Azért még talán adok esélyt a második évadnak…

Túlélőjátszma (Yellowjackets, TV Series, 2021-)

Annak idején egy jófej kistanárnő ajánlotta elolvasásra az Életben maradtak című könyvet, mely egy argentin rögbicsapat túlélőjátszmáját mesélte el: ők az Andok csúcsai között zuhantak le repülőjükkel, hogy aztán néhányan végig is játsszák a játékot, miután a többség ottmaradt. Kéthónapnyi szenvedés, élelem nélkül, minek után még kannibalizmus is előfordult – ahogyan a valóságban, hiszen a regény valóban megtörtént eseményt mesélt el. Ez a most Netflixen futó, eredetileg a Showtime-on bemutatott Túlélőjátszma letagadhatatlanul ennek fiktív variációja.

Alkotói, Ashley Lyle és Bart Nickerson két dologban gondolták tovább a történetet. Itt egy leány focicsapat zuhan le valahol a Sziklás-hegységben, ami már önmagában hordozza az erdőben bolyongós, sikoltozós tinihorrorok kliséjét, a lányok között szintén közhelyes, vérre menő rivalizálással és hisztérikusan kitörő érzelemzuhataggal, megfejelve ezt az egészet az erdőben bolyongás misztikus hozadékával, lásd még Evil Dead, és társai. Ami számomra érdekesebb, az a másik “újítás”, mely szerint a cselekmény másik fő vonulata a túlélők évtizedekkel későbbi életét követi végig, hogyan dolgozták fel azoknak a szörnyű napoknak történéseit (minden, ami az Életben maradtak túlélőivel és áldozataival megtörtént, csak négyzetre emelve). Az első évad éppen e másik szál miatt kifejezetten izgalmas volt, jók a színészek (különösen Christina Ricci kis kreténje tetszett), meghökkentők a fordulatok. A második évadban azonban túlsúlyba került az erdő szellemének misztériuma, meg egyéb nu age-es baromságok, amiktől amúgy is könnyen kapok sikítófrászt, úgyhogy, ezt már közel sem bírtam annyira… Valószínűleg megöregedtem.

A 3-test-probléma (3 Body Problem, TV Series, 2024-)

Liu Ce-hszin (Liú Cíxīn, 刘慈欣) regénye első részét képezi A Föld múltjának emlékezete című (nálunk Háromtest-trilógiaként ismert) trilógiának, mely komoly népszerűséget ért el a scifi műfaját kedvelők táborában. A nagyívű, a Föld és az emberiség jövőjével foglalkozó történet sikere talán elsősorban abban van, hogy az írás mellett gyakorló tudósként is élő szerző valódi, komoly, vagy éppen hozzáértők számára akár komolyan is vehető gondolatokat vet fel a témában, valamint az ehhez kapcsolódó tudományágakban, mint asztrofizika, magfizika, általában az elméleti fizika szinte összes területe, illetve olyan, még csak teoretikusan létező tudományok, mint a kozmo-szociológia, és effélék. Borús, de alapvetően logikus gondolatok ezek, melyek végén azért ott pislákol valami halvány “vörös farok”, hogy ne vágja fel feltétlenül önnön ereit az olvasás után minden olvasó. Tehát, eme első regényből készítették a Netflix felkérésére ezt a hírek szerint zsíros költségvetéssel leforgatott A 3-test-probléma című sorozatot (illetve, annak első évadát, ha el nem kaszálják idő előtt…), a sorozat-műfajban akárhogyan is nézzük, jelentős eredményt -a Trónok harca-sorozat- felmutatni tudó alkotók, Dan Weiss és David Benioff.

Nem azért nem tetszik nekem ez a háromtestes cucc, mert a Trónok harcát is kidobtam az első évad vége előtt. Nem is azért, mert nem olvastam a regény-trilógiát, mert ha a filmverzió nem áll meg a lábán, akkor az a film rossz, hiába remek az irodalmi alapanyag. Mondjuk, a regények elolvasásához meghozta a kedvem ez a széria, de csak azért, mert felvillantja azokat a gondolatokat, melyeket fent jeleztem. Amúgy egy közepesen unalmas melodráma, közepesnél gyengébb színészekkel, akik között még nyomaiban sem lehet felfedezni bárminemű energiaáramlást, ami viszont azért nem ártana: az egész leöntve egy videojáték-szerű, távol-keleti misztikus szósszal és egy kevéssé érdekes, témája ellenére közhelyes fordulatokkal operáló krimivel. Ásítoztam, miközben a fenyegető jövőkép borult rám a képernyőről…

Elfogy a levegő (2023)

Azt írta e filmhez az egyik kommentelő néző, hogy a legnagyobb baj vele, hogy egyáltalán el kellett készíteni. József Attila Levegőt! című költeményének címe köszön vissza Moldovai Katalin filmjében, melynek főhősnője ugyanazt a lelki válságot éli át, amit a költő a harmincas évek egyre fenyegetőbb légkörében. A tanárnő azonban hivatásának megfelelően, csupán középiskolás fokon kívánta oktatni tanítványait a magyar nyelv és irodalom, a művészetek szépségére, a kíváncsiság, a széleskörű érdeklődés alapvető voltára, az önkifejezés és a szabad véleménynyilvánítás elengedhetetlenségre. Mikor azonban a tananyagban haladva, éppen Rimbaud és Verlaine munkásságához ért tanítványaival, ártatlan ötlettől vezérelve szorgalmi anyagként feladta diákjainak a két költő kapcsolatát tárgyaló filmet (Teljes napfogyatkozás, Leonardo di Caprio főszereplésével). Egy szülő, mikor meglátja, hogy fia éppen e filmet nézi, feljelenti az iskola igazgatójánál a tanárnőt, hogy milyen aberrált mocsokra tanítják gyermekét… Nonszensz helyzet, mely lényegében mégis pontosan mutatja a mai közgondolkodás állapotát. A tanári munka egyetlen, amúgy szakmailag megkérdőjelezhetetlen pillanata az események egyre gyorsuló örvényében közbotránnyá “nemesedik”, a tanárnő szakmai és személyes kapcsolatai szertefoszlanak, körülötte egyre inkább Elfogy a levegő.

Mondanám, hogy ezt a filmet kötelező megnézni mindenkinek, tanároknak, pedagógusoknak, de tényleg mindenkinek, azonban Moldovai Katalin olyan feszesen, lényegre törően, tűpontosan fogalmaz, hogy a film megtekintése gyomorszorítóan keserű, ólomsúlyú élmény lesz, még akkor is, ha a vége kerüli a kézenfekvő, de hatásvadász, melodramatikus megoldást – viszont éppen annyira pontos az is, mint ahogyan a tanárnő addig vezető útját megmutatja. Én még azt is el tudom képzelni, hogy azt a fogadtatást kapja, amiben a tanárnőt saját kollégái részesítik. Ettől függetlenül ritkán látni ennyire alaposan átgondolt, bátran fogalmazó, megfellebbezhetetlen, élesen látó filmet. NYISD KI A SZEMED.

Úriemberek (The Gentlemen, TV Series, 2024)

Nem véletlen a címazonosság (ezúttal), ennek az Úriembereknek valóban van köze ahhoz az Úriemberekhez: Guy Ritchie a Netflix felkérésére megspin-offolta magát, egyelőre egy évad erejéig. Csodákat várhatunk, de felesleges: akár ide is másolhatnám a 2019-es mozifilm kritikáját, hiszen szó szerint ugyanazt éreztem ezúttal is. Inkább csak linkelem, minden érvényes tehát erre a sorozatra is, mínusz sztárok.

Colin Farrell, a kitűnő Hugh Grant, vagy Matthew McConaughey helyett ezúttal csak Breaking Bad/Beter Call Saul-univerzumból érkező Giancarlo Esposito az ún. “nagyobb név”, Vinne Jones-t, Ritchie állandó színészét kivéve. Vinnie ezúttal egy rendkívül jólelkű gondnok, Esposito viszont maradt a karakterében, egy kifinomult ízlésű, kínosan választékos modorú és frizurájú pacákot alakít, aki az úri külső alatt mégiscsak gazember, de annak piszkosul gazdag. Itt nem csirkét süt álcaképpen, hanem amerikai gazdag fasziként tűnik fel a színen, aki mindent fel akar vásárolni Angliában. A cselekmény amúgy újfent az angol arisztokrácia köreiben bonyolódik, mondanám, hogy Downton Abbey, Guy Ritchie-módra. Újfent a Ritchie-nél megszokott téma, mint pl. gigantikus fű-, és kokóbiznisz, féllegális ökölvívás, meghekkelt szerencsejátékbalhé, különböző nációjú, de egyöntetűen iszonyat suttyó maffiák és maffiózók, elképesztő melegítőkben, vagy éppen feszes black tie-ban, igen cizellált, szinte már irodalmian szép csúnya párbeszédek, átverés átverés hátán és a többi szokásos. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de valahol pont olyan, mint KFC (hogy ne mondjam, Los Pollos Hermanos), jóllaktat, még finom is, de azért mégsem fine dining; mégsem vágnék fel vele társaságban.