Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, 2013)

Emlékeznünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd Mielőtt éjfélt üt az óra - Ethan Hawke és Julie Delpyvisszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak tényleg csak akkor lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra.

Eltelt újabb tíz év Céline és Jesse életében, akik immár boldog házasok. Van két gyönyörű lányuk, akik ikrek, és Jesse korábbi házasságából származó fiával együtt Görögországban nyaralnak. És már megint be nem áll a szájuk… Richard Linklater romantikus házastársi drámasorozatának harmadik részében (trilógiát emlegetnek, de így szerintem van ebben még néhány rész, néhány ilyen rész ebben a kapcsolatban – főleg, ha van rá produceri akarat) Jesse már sikeres író, Céline pedig egy kecsegtető állásajánlatot készül elfogadni. A konfliktust ismét az elkerülhetetlennek látszó elszakadás réme jelenti, hiszen Jesse Chicagóba költözne (fia és írói munkája) miatt, míg Céline maradna Párizsban. Na, ezt beszélik meg a filmben, ezúttal barátságos görög környezetben.

Delpy és Hawke ezúttal is olyan természetesen játszanak együtt, mintha tényleg saját magukat alakítanák. A végtelen, a spontán beszéd fordulatait pompásan idéző dialógus nagy része szerintem nem is volt előre megírva, ott, illetve, a próbák során rögtönözték, egyúttal kvázi az egész történettel együtt (ami viszont szinte kizárólag a megelőző film óta eltelt időszak történéseire vonatkozik, hiszen ennek a filmnek nem igazán van szó szoros értelemben vett cselekménye). Szabadszájú, szókimondó, helyenként vicces, helyenként megható, máskor meg drámai fordulatok után néha már szinte bergmani mélységekbe hatolunk a két egyenlően erős, határozott személyiség kapcsolatába. Linklater egyértelműen Ingmar Bergman útját folytatja, Julie Delpy és Ethan Hawke pedig szintén Liv Ullmann és Erland Josephsson játékának intenzitását idézi.

Ezzel együtt képtelen vagyok elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy ezek mi a jó francot Mielőtt éjfélt üt az óra - Ethan Hawke és Julie Delpy 2csináltak az elmúlt jónéhány évben, ha mindent pont ezen a langyos görög estén kell egymásra borítaniuk? Két értelmes, egymással folyamatosan kommunikáló ember életében kizárt dolog, hogy minden probléma egyetlen pillanatban bújjon elő, erre nincsen dramaturgiai indok. Bergman is fontosnak tartotta megteremteni az idő folyamatának látszatát a Jelenetek…-ben, Linklater (és a forgatókönyvíróként is jegyzett Delpy-Hawke páros)  azonban ragaszkodik ehhez az egy napos kerethez, amit viszont egyre nehezebb valódi, hiteles tartalommal megtölteni (pedig felmerül a feminizmus, illetve a női egyenjogúság kérdése, mint a szakítsunk vagy sem-nél azért jóval érdekfeszítőbb topik), persze, a végkifejlet sem szikrázik széjjel a drámai setétben, hanem csendesen megállapodik egy pohár vörösbor mellett. Az élet szép. Én viszont ezért a megúszásért, ellebegésért érzem hiábavalónak, feleslegesnek és igaztalannak a film addig eltelt majd két óráját. Két értelmes ember (hozzávetőleg) boldog kapcsolata tényleg szép és sajnos nem is túl gyakori az életben, viszont filmen igen unalmas. (Ja, beszélgetnek. ÉÉÉS? Nagy baj van, ha EZ már önmagában filmtéma…)  Asanisimasa: 5/10

Advertisements
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

12 hozzászólás a(z) Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, 2013) bejegyzéshez

  1. ChrisDry szerint:

    sajnos nem igen fogom megnézni… az első 2 remek volt, de leginkább az első, ez a lenyúzott bőr már túlzás…

  2. Nikolett szerint:

    Minden kapcsolatban vannak ütközőpontok, a legtökéletesebb harmónia is rejt 1-1 pontot, ami megoldhatatlan csomónak tűnik, és időről időre felbukkan, záporoznak az érvek-ellenérvek, és egyszerűen nincs kompromisszum, illetve az egyetlen megoldás egy ideális kapcsolatban mindig ugyanaz: a szeretet. Bármily közhelyes is. Celine és Jesse párosa is nyilvánvalóan hajba kap olykor, aztán jó sokáig nem, aztán megint agyukra megy a munka, a kánikula, az eső, a szülők, a kollégák, a fáradtság, bármi, ami miatt egymásra terhelik, s olykor tisztán projektálják saját keresztjüket. Az ember eredendően nem tökéletes, megesik, hogy kételyek gyötrik, hogy félelmek őrlik, és még ha tökéletes is a családi harmónia, nem képesek máshogy megszabadulni a feszültségtől, mint egymásra zúdítani – ami aztán számos igazságtalanságot szíthat, majd téphet. Náluk ezen az estén borult ismét minden, teljesen reális életszituáció. Celine-nek munkahelyet kell váltania, és leendő főnöke nem lenne főnyeremény, emiatt saját döntésében is kételkedik, Jesse-nek okkal hiányzik a fia, akinek anyja utálja őket, nehéz vele kommunikálni, és mint kiderül, némi veszélyt is jelenthet a gyerek fejlődésére – mindkettő spontán és aktuális problémaforrás, ergo feszültséget szül, hamar fellobbannak saját félelmeik, gyengeségeik, kételyeik, miért is ne lenne vita belőle? Egy változás mindig stressz, és egyértelműen ez lebeg a levegőben az első pillanattól kezdve, ezért érthető, hogy épp egy természetes dinamikájú erőpróbának lehetünk szemtanúi. Kiadják belső félelmeiket, egyik a másiknak, hiszen még mindig fontosak egymásnak, és együtt szeretnének megoldást is találni. Az egyén belső harcai állandóak, ne mondja nekem senki, hogy ő mindig minden körülmények között kiegyensúlyozott, és sosem ostorozza szeretteit saját elégedetlenségeivel, gyatraságával, félelmeivel. Pláne egy stresszes időszakban. Ezért érthető maximálisan, hogy épp most, egy “langyos görög estén” borítanak mindent egymásra.

    A dialógusokat előre megírta a szerzőtrió az első betűtől az utolsóig, a két főszereplő több helyütt nyilatkozta, hogy semmit sem improvizáltak, minden szót előre leírtak, épp ezért ennyire magával ragadó az összes szellemes fordulat. Hihetetlen nívónak tartom, hogy egy 109 perces film fennakadás nélkül leköt csupán a beszéd eszközével!! Itt egy mozi, ami bebizonyítja, hogy akciójelenetek, véres gyilkosságok, ostoba altesti poénok, nagyívű filmzene, ezerfős statisztakar, sztárnévsor, CGI és 3D nélkül is MARADÉKTALANUL ÉLVEZHETŐ, sőt ÉRTÉKTEREMTŐ tud lenni. Kizárólag egy profi forgatókönyv és két még profibb színész munkája által. A “csevegés” percre sem érdektelen, sőt, olyan ragyogóan okos és nívós utalásokkal gazdagították az igenis mellbevágóan őszinte és egyszer mindenkit elérő súlyos témákat, hogy a néző nem győz összekacsintani, gyönyörű és briliáns agyszülemény a szövegkönyv. A megvalósításban szintúgy nem lehet hibát találni. Ennél realistább ábrázolást csak egy élő egyenes -doku-közvetítéssel lehetne elérni.

    Helyesbíteném a bevezetőt: az első részben tényleg egy éjszaka történetét láthattuk, a másodikban viszont csupán másfél-két órájuk maradt a könyvbemutató és a repülőgép-indulás között (nem egy “újabb éjszaka”), épp ezért majdhogynem egy real-time mozin ámulhattunk; még “nem ment le a nap”, mikor a film véget ért.

    Jesse végig azzal az érvel az amerikai költözés mellett, hogy fia mellett szeretne lenni – az írói munkássága nem befolyásolja. A munka, karrier mellett való érvelés Celine szájából sorjázik.

    A film mindvégig valódi, hiteles tartalommal gondolkodtatott el, a végkifejlet mindannyiunk számára megszívlelendő tanulsággal zárult (a legfontosabb és legnehezebb pillanatokban a szeretet adta másikra figyelés előbbre való kell legyen önmagunknál – ahogy egyébként az emberek 95%-a képtelen gondolkodni), épp ezért rendkívül fontos és szükségszerű, hogy az IGAZI ÉLET adta témákon átrágjuk magunkat egyszer, ha csak 109 percben is. Többet tanulunk, ha szembe nézünk magunkkal – mintha csak két órára off-ra kapcsolnánk szürkeállományunk. Percig sem unatkoztam. A harmadik rész valóban kiteljesedett, a trilógia részről részre csak erősebb lett. Minden gondolkodni nem félő embernek szívből ajánlom a filmet.

    • efes szerint:

      Az én szürkeállományomat nem off-ra állította a film, inkább kisütötte. Ergo – inkább szociológiai hospitációnak, valamiféle ügyesen dramatizált modellnek felel meg, művészi alkotásnak semmiképpen. Még Delpy és Hawke tagadhatatlan teljesítménye ellenére sem. Nem a tartalom hitelességével/hiteltelenségével van a baj, hanem azzal, hogy a film unalmas. Miért kell nekem nézni a moziban, kvázi, a saját életemet, mikor amúgy is azt nézem a nap 24 órájában? Azt az embert pedig csak sajnálni tudom, akinek egy ilyen film kell ahhoz, hogy “valódi” párkapcsolatot lásson. 🙂

  3. Nikolett szerint:

    Az emberek hiába “nézik” napi 24 órában a saját életüket, nem “látják”, amíg az arcukba nem tolják, hogy nesze, tessék, ez van. A terápiákon is csak azt ismételgetjük, amit megéltünk, amin agyaltunk, mégsem látjuk a fától az erdőt, egész odáig nem gondolkodunk el azon, hogy valójában mit csinálunk, nem látjuk az utakat, a Többieket, a mintát. Hát, tessék. Igen, közhely, igen, mindenki átmegy ezeken, még unalmas is lehetne, sőt.. tudod, mit? Lehet, hogy valakinek unalmas, nem vitatom. Nekem és társaimnak gondolatébresztő volt, de nem is feltétlen a “cselekmény”, hanem a kreatív rendezés és az okos forgatókönyv ragadott meg.

  4. Nikolett szerint:

    Valaki az életszerű képeket kedveli, ha bele is helyezkedhet egy szituációba, és hatékonyan gondolkodhat a szereplővel. Más mást keres, nem akar a hétköznapi élettel foglalkozni, egyáltalán nem szeretne a szereplőkkel racionálisan gondolkodni, nem vár olyan élményt, amelyet hazavihet, amiből tanulhat, amitől fejlődhet esetleg – valakinek a szórakozás 2 óra teljesen életidegen kép és zajtenger, amikor végre nem foglalkozik az életével. Különbözünk. Mást várunk, másnak örülünk.

  5. Nikolett szerint:

    és még valami: az igaz, hogy a legtöbb ember addig nyitott egy romantikus sztorira, amíg meseszerűen összejönnek. Ahol a való világ kezdődik, az már senkit nem érdekel. Mi lesz az első csók után? Élet. Mint a miénk. Küzdenek, vitáznak, kibékülnek, boltba mennek, gyereket nevelnek. Semmi izgalom. Miért is lennénk kíváncsiak a folytatásra? Nyomasztó belegondolni, hogy a happy end után ugyanúgy él a két hősszerelmes, ahogy MI, két hétköznapi ember. Ez a film nem fél megmutatni, hogy a happy end után, akárcsak saját házunk táján, előbb-utóbb felüti fejét az elégedetlenség, a gyarló és változtathatatlan emberi természet okán – ám nem elkeseríteni akar, ellenkezőleg, gondolkodtatni. Szembe nézhetünk magunkkal, mi vajon mennyire szeretjük életünk választottját, meddig harcolunk, miért küzdünk, mit engedünk el, miért vagyunk képesek áldozatot hozni, és legfőképp, mennyire vagyunk őszinték magunkkal és egymással. Tök unalmas tényleg. De ez jön a happy end után. A nagybetűs tökéletlen élet. És ez minden fikciónál izgalmasabb és érdekesebb (kéne, hogy legyen).

    • efes szerint:

      Látom, tényleg mélyen hatott rád ez a film. 🙂 Tök jó ez, nem vagyunk egyformák (és köszönöm is az értelmes kommentelgetést). Nem tudok vitatkozni veled, mert alapvetően igazad van – és igaza van a filmnek is, amit látunk benne, amit hallunk, az is igaz, pszichológiai értelemben. Nem vitatom a film ebbéli hitelét, mert ritka ma az ilyen őszinte film -a cikkben írt igaztalanságot drámai értelemben értem főleg. Nem is a szemérmetlen feltárulkozást hánytorgatom fel, (relatív) nemtetszésemet talán az okozza, hogy az én ízlésemnek tán túl sekély is volt ez a feltárulkozás. Ezért hoztam Bergmant párhuzamnak (bármelyik filmjét, mondjuk a hatvanas évek végétől) – akit ajánlok is egyúttal. Linklater belőle bújt ki (legalábbis e projektjét illetően). Vagy Woody Allent, aki általában ugyanilyen hiteles, csak szórakoztatóbb. 🙂

  6. Cassis szerint:

    Kedves Nikolett!
    Minden szavaddal egyetértek! Mindhárom alkotás lenyűgöző számomra… Szívet-lelket emelő, elgondolkodtató, szórakoztató, s –Görögországban vagyunk–a katarzis is ott van a végén…
    Csak gratulálni tudok az alkotóknak: minden jelenetből “süt”, hogy mennyi szellemi munka, odafigyelés, alázat, s szeretet öltött testet a trilógiában…

  7. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa

  8. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

  9. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  10. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s