Róma körül (Sacro GRA, 2013)

Az olasz filmművészetben egyáltalán nem kelt feltűnést, ha például egyik legreprezentáltabb filmfesztiváljukon egy kvázi dokumentumfilm nyeri a fődíjat. Ez történt Gianfranco Rosi Róma körül című filmjével is Velencében, amikor sok epikus jellegű, mondjuk azt, ‘hagyományos’ mozifilm elől elhozta az Arany Oroszlánt 2013-ban. Gondolhatjuk, biztosan valami nagyon kemény, nagyon belemenős, nagyon leleplező és tényeket feltáró ködszurkálásról lehet itt szó, de még erről sem beszélhetünk e film esetében. Egy kifejezetten melankolikus, meditatív filmetűdről van szó, egy filmesszéről vagy lírai dokumentumfilmről, skatulyázzuk, ahogy akarjuk.

A látszólag érthetetlen, ritka -bár korántsem példa nélküli- elismerés valójában az olasz filmművészet azon hagyományából fakad, mely szerint egy filmes számára a legfontosabb mindig a valóság megragadása kell, hogy legyen. Hogy ez milyen filmes eszközökkel, milyen műfajban, milyen módon történik, az már gyakorlatilag mindegy. Erre alapult a filmtörténeti jelentőségű neorealista irányzat, melynek hatása a mai napig fel-felbukkan az olasz filmekben, az olasz filmesek látásmódjában. A kisemberek, az átlagos olaszok mindennapi megnyilvánulásai, a jellegzetes arcok, élethelyzetek, a banális hőzöngések, tétlen időpocsékolások és hétköznapi mikrodrámák, tehát a tulajdonképpeni olasz (római) életforma képezi a Róma körül cselekményét is, ha szabad itt ilyesmiről beszélni egyáltalán.

Ellesett pillanatok szinte ad hoc jellegű szövedéke a film, mely azonban minden eddiginél (kivéve a nagy előképet, Fellini hasonló célú, értelmű és jelentésű tablóját, a Rómát) pontosabb képet rajzol a mai rómaiakról. A film szereplői kivénhedt kurvák, egy mentőtiszt, egy őrült botanikus, aki öldöklő küzdelmet folytat kedvenc pálmáin élősködő zsizsikekkel, egy meglehetősen excentrikus villában élő igazi herceg (Principe Filippo Maria Pellegrini, és felesége Xenia), egy angolnahalász és ukrán felesége, egy dél-amerikai DJ, egy szófosásban szenvedő szobafilozófus és facebook-függő lánya (?) és még sokan mások. Semmi nem történik velük, csak az életük, ami történt tegnap és történni fog holnap is, itt a római körgyűrű környékén, ahol élnek. A film által bemutatott életek úgy keringenek az Örök Város körül, mint a Szaturnusz gyűrűit alkotó meteorok és kisbolygók. Rosi látszólag véletlenszerűen válogatta ki célpontjait, akiket megfigyelt s ahogyan ezeket a róluk alkotott szekvenciákat egybefűzte, nem akart ezzel megfogalmazni semmilyen plusz üzenetet, nem alkot véleményt. Tartja a távolságot, ahogy a film botanikusa is aprólékos figyelemmel dokumentálja a pálmáiból kioperált bogarakat – hogy mi nézők mégis érzünk, vagy inkább csak sejtünk valami nagyon finom, nagyon halvány társadalomkritikus élt, valami homályosan, szinte csak tűnődve megfogalmazott bírálatot az elmúló, hajdani nagyság és szépség iránt… De lehet, hogy csak tévedünk.

Kozmikusan szép film a Róma körül. Ilyenkor, amikor nagy ritkán találkozom efféle filmekkel, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csakis ilyen filmeket szabadna csinálni. Nem kellenek idealizált történetek, mesék habbal, üres látványosságok, hazug hősök, hanem azt kell lefényképezni, ami van. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a film roppant érdekes lesz kétszáz év múlva is, sőt, lehet hogy még érdekesebb, mint ma – ezt egy ‘hagyományos’ játékfilmről nemigen lehet elmondani. Oké, túlzok. Asanisimasa: 10/10