1944 (2015)

Ha már Orbán és csicskásai háborús lázban égnek, ha már megkapták a behívó parancsot a tartalékos honvédek is, hogy helyettesítsék a hivatásos honvédeket, akik tankkal, pajzzsal, Darth Vader-maszkkal és gázzal felszerelve néznek farkasszemet egy valódi háború valódi borzalmai elől menekülő, síró gyermeküket a karjukon tartó, fegyvert nem viselő, valódi háborús menekültekkel és rángó szájszélű műhisztéria mögé rejtett perverz kéjjel csapják be az orruk előtt a/egy szabad világ kapuját; talán nem árt megnézni, milyen a háború valójában. Elmo Nüganen észt filmrendező 1944 című, műfajilag, tematikailag gyakorlatilag hibátlan remekműve ugyanis pont ezt mutatja meg, a maga elviselhetetlen szörnyűségében.

1944 2Ahogy a film címéből is kitűnik, egy második világháborús történetet mesél el e film, azonban ne higgyük azt, hogy mindent tudunk e korról és annak eseményeiről, főleg, hogy Nüganen alkotása ennél lényegesen többről is szól. A szituáció nagyon röviden annyi, hogy függetlenségét nemrégen kivívott Észt Köztársaságot a Molotov-Ribbentrop paktum következtében, 1940 nyarán az oroszok beolvasztották a Szovjetunióba. Az ún. “vörös észtek” sebes tempóban deportálták “fehér” honfitársaikat a messzi Szibériába, és rövidesen több tízezer otthonmaradó fiatalt erőszakkal besoroztak a Nagy Honvédő Háborút folytató Vörös Hadseregbe. Egy évvel később azonban az akkor még igen izmos Wehrmacht, kvázi felszabadította a vörös uralom alól Észtországot, minek köszönhetően az észtek nem kommunista-szimpatizáns többsége üdvrivalgással fogadta Hitler katonáit és sokan önkéntesen álltak át a náci német hadseregbe (sőt, az SS-be is), önálló észt zászlóaljakat alakítva. A háború előrehaladtával, ahogyan a németek egyre jobban visszaszorultak, magukra hagyva a független országukért küzdő észteket és fájdalmasan döbbentek rá, hogy Hitler sem jobb Sztálinnál. Az orosz előrenyomulással viszont jöttek vissza a szovjet hatalomhoz hű vörös észtek, akik otthon maradt honfitársaikban a hazaárulót láttak, akinek egyetlen jussa van: az azonnali főbelövés.

1944 1Az Észtországban példátlan közönségsikert elért film különböző szerepeiben kizárólag észteket látunk és ezzel el is árultam a történet lényegi üzenetét. Egy függetlenségéért küzdő, a nagyhatalmi játszadozásban jelentéktelen szerepet betöltő kis ország, egy kicsi létszámú, nyelvében, identitásában igazán sehová nem tartozó nép egy nagy háborúban mindenképpen csak veszthet. Az egyszeri ember, legyen az történetesen ezúttal észt, elsősorban élni akar, erre hajtja a mindent felülíró életösztön, és annak az oldalára áll, aki jobb életet ígér. A történelem sodrában az ígéret azonban rendszerint csupán szép szó és az egyszeri ember legtöbbször ott marad, egyedül, a túlparton. Aztán úszik, vagy ugrik. Vagy leginkább lökik… Egy szimpatikus arcú, fiatal, Wehrmacht-egyenruhát viselő észt tiszt olvasgatja húga levelét a lövészárokban, ahol néhány társával, állandó kemény tűzharcban tartják állásaikat a támadó szovjet erőkkel szemben, amíg tudják. A támadás azonban kimeríthetetlennek tűnik és bekövetkezik a végső összecsapás – mely egy drámai pillanatban hirtelen félbeszakad, amikor a szembenálló felek rádöbbenek, hogy mindannyian észtek. Az iménti fiatal észt tiszt ezt azonban már nem éri meg, gyilkosa, a Vörös Hadseregben szolgáló, szintén fiatal észt -egy törekvő kommunista tiszt- azonban megtalálja nála a levelet, és ahogy a csaták alábbhagynak, elindul Tallinnba, hogy megkeresse a számára ismeretlen lányt és elmondja neki bátyja halálának történetét.

1944 3Ezzel az egyszerű vonalvezetésű történettel, illetve a lendületesen végigvitt, kristálytiszta narratívával Nüganen -Dali híres képéhez, A polgárháború előérzetéhez hasonlóan- tökéletesen érzékelteti a/egy háború öngyilkos természetét. A fehér észteket friss sonkával kínáló észt paraszt tanácstalan tekintete, amikor a fordulat után ugyanazzal a sonkával kínálja a szintén észt vörösöket, az a döbbent arc, amit a szovjet hadsereg észt tisztje vág, amikor rádöbben, hogy saját honfitársaira lő – minden tanulmánynál, vezércikknél és disszertációnál jobban mutatja meg azt a képtelen disszonanciát, amit egy széles frontvonalakon örvénylő, kiterjedt, nemzetközi háború jelenthet egy kis nemzet polgárának. Nincsenek hősök, csakis áldozatok.

1944 4A film, a világos, kőkemény és cáfolhatatlan igazságú üzenetén túl, mint háborús film is megállja a helyét, bármilyen összevetésben. A csatajelenetek látványosak, hitelesek, a karakterek húsból és vérből vannak. Nüganen, amellett, hogy kerüli a kényelmetlen tanulság didaktikus szájbarágását, kerüli a felesleges pátoszt is. Nem teng túl sem az észt hazaszeretet, sem az internacionalista elvhűség: minden olyan, amilyen volt, amilyen lehetett, mert nem lehetett másmilyen. Nem leng magasan kék-fekete-fehér lobogó, de a vörös sarló-kalapácsos sem, inkább mindkettő tépetten, szakadtan hever a csörgő-zörgő lánctalpak által a mély, ragadós sárba taposva. Mégsem hiszem azt, hogy utána rossz dolog észtnek lenni egy észt számára, amit kiválóan mutat az 1.3 milliós észt lakosság körében elért több mint 250 ezres nézőszám. (Lefordítva, ez nagyjából annyi, mintha egy magyar filmet 2 millióan néznének meg – ilyen pedig még az Egri csillagok legendás idejében sem volt…)

Asanisimasa: 9/10

Reklámok
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

17 hozzászólás a(z) 1944 (2015) bejegyzéshez

  1. ChrisDry szerint:

    jó volt, de mint filmélmény azért nem egy brotherhood of war szintű. De mindenképpen jó, volt már több ilyen stílusú, érdemes volt megnézni azért. 6/10

  2. Aquarius szerint:

    Köszi, hogy ajánlottad, eddig nem ismertem.

    Ez azért elsősorban az észteknek szólt, de történelmi tablóként érdekes volt.

    Háborús filmként kicsit azért vontatott volt számomra, de figyelembe vettem a többi tényezőt :).

    Az utolsó mondatot (Remélem, hogy meg tudsz bocsátani!) biztos vagyok benne, hogy nagyon észt könnyezte meg!

    És ezért már megérte megcsinálni a filmet!

    • efes szerint:

      Szerintem pedig nemcsak az észteknek szólt, hiszen pl. nálunk is megvan -manapság pedig nagyon súlyosan!- ez a tudathasadás, miszerint egyeseknek sehogyan sem megy bele a fejébe, hogy az, aki 44-ben zsidókat lődösött bele a Dunába, az, aki 52-ben polgári származásúakat kínzott halálra, az, aki 72-ben disszidált Svédországba és az, aki ma a fideszre, jobbikra, vagy akár az elempére szavaz, az egy és ugyanaz az ember. Számomra éppen erről szől a film, a tablórésze a csicsa csupán.

      • Aquarius szerint:

        Az a durva, hogy én egy ilyen nagy magyar közös megbocsátós filmet sajnos baromira nem tudok elképzelni, illetve ha lenne is, akkor azt nem, hogy lenne bármilyen hatása. 😦

      • efes szerint:

        Hát, én ebben nem nagyon láttam megbocsájtást, csak a dolgokkal való szembenézést. Ugyan még ez sem történt meg nálunk, és nekem is az a gyanúm, hogy nem is fog soha.

    • László Kiss szerint:

      Tiszteletem!
      Pedig lehetséges alkotni magyar részről is egy ilyen filmet – csak őszintén vissza mutatni a mai elvándoroltak az öngyilkosok és gyilkosságok ellehetetlenítések meg stb. témában
      és akkor ez a megállapítás se lenne valós mert nem 2 millióan hanem jóval többen néznék meg, mert mindenki szomjazik a valóság megismerésére! Ez az én véleményem – és az idézet a cikkből:
      “… (Lefordítva, ez nagyjából annyi, mintha egy magyar filmet 2 millióan néznének meg – ilyen pedig még az Egri csillagok legendás idejében sem volt…)
      szóval ugye értjük – a valóságot az okozóra kihegyezve!
      tisztelettel:
      id. Kiss László
      ui: természetesen ma még ez lehetetlen mert akikről szólna hatalom bitorlók jelenleg…
      de a jövőben megfog történni, hogy tudd már most!

      • efes szerint:

        A szkepszisem nem az alkotói akarat esetleges hiányából fakad, hanem a politikusok, az érintettek eltökélt ellenállásából, valamint a magyar filmek társadalmi szintű -számomra érthetetlen- elutasításából.

  3. Aquarius szerint:

    Azért ha jobban belegondolok, akkor az a nagy szembenézés annyi volt, hogy az észtek áldozatok voltak mind a német, mind a szovjet oldalon. Eddig mi is eljutottunk.

    • efes szerint:

      Szerintem meg lényegesen többről van szó annál, hogy szimpla áldozatok lennének az észtek, hanem résztvevői, bűnösei és áldozatai, ráadásul kivételek nélkül, egy személyben. Erre nálunk nincs példa. Gondolj bele, hol találsz olyan magyart, aki személy szerint felvállalja, hogy akár ő maga is lőhette volna a Dunába a zsidókat, vagy téphette le volna XY rom.kat. plébános körmeit az Andrássy 60-ban, mert az nem emlékezett meg a vasárnapi misén Sztálin szülinapjáról. De főleg azokról beszélek, akikről Röhrig is, azokról az átlag magyarokról, akik kutyát sétáltattak a zsidók Dunába lövését, netán Duna-parti lakásuk ablakán nézték unatkozva, illetve, azokról, akiknek az összes szörnyűséget köszönhetjük, ami velünk történt az utóbbi 70-80 évben, a mai jobbos, rasszista nyomulásig bezárólag. E filmben pedig pont erről van szó, a személy szerinti, de nemzetazonos felelősségvállalásról, amit az észtek megtettek, a magyarok viszont még nem (illetve csak elvétve, vagy nagyon halkan, dadogva, szinte csak magának.)

      • Aquarius szerint:

        Azért ilyen filmnek az Ötödik pecsétet is felfoghatjuk, nem?

      • Aquarius szerint:

        Mármint amiben a résztvevők, áldozatok és bűnösök is benne vannak.

      • efes szerint:

        Látszólag igen, de Az ötödik pecsétben azért a nyilasok tulajdonképpen arctalan suttyók voltak, míg a kocsmai asztaltársaság tagjai árnyalt karakterek (színészileg és dramaturgiailag is szépen kidomborítva). A nyilasnak nincs helye az asztalnál, még amikor a páleszt is kiprovokálja, akkor sem ültetik le, hanem a pultnál kell állva meginnia (ezt fel sem veszi, mert amúgy is így szokta – suttyó, más kaszt). Az sem merülhet fel, hogy mondjuk az Őze, vagy Márkus figurája egyszer csak beálljon a nyilasokhoz. A kínzási jelenetben egyedül Latinovits hoz nagyon markáns figurát, de ő is napszemüvegben, tehát kvázi takarásban, rejtőzködve, szinte egy transzcendentális ördögi szerepben. Azonban vele szemben ott van komoly ellensúlyként a véresre vert rab, aki egy szót sem szól, viszont hogy mennyire jelentős figura, az mutatja, hogy nem akárki játssza (a filmben Cserhalmi, de a nemzetis színpadi verzióban is Stohl, illetve László Zsolt). Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy Az ötödik pecsétben a jók jók, és nincsen semmi közük a rosszakhoz, mély árok húzódik közöttük és nincsen átjárás.

        Itt viszont egyenrangú, arccal, karakterrel rendelkező figurákat látunk mindkét oldalon. Még hasonlítanak is egymásra, akár fel is lehet cserélni őket.

  4. gábor szerint:

    A Hideg napok pont ilyen szembenézős film.

  5. A film nagy. A kritika kurva gagyi.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s