Poroló 56. – Macbeth (1971)

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra”, vajon működnek-e még ebben a mai, kutya világban?) Még bőven fut a mozikban Justin Kurzel igen friss és látványos Macbethje, melynek kapcsán elkerülhetetlenül szóba jött Roman Polanski 1971-ben készült, hasonló tárgyú műve. Én (és még nyilván jó néhányan), a kánon, de főleg hajdani emlékek alapján, afféle etalonként állítottam e filmet a mostani, friss adaptáció mellé, így talán érdemes lenne megnézni, vajon valóban állja-e még a sarat ez a 44 éves film. Ami rögtön szemmel látható, az az, hogy Kurzel filmje látványában sokkal erősebb, egységesebb.

macbeth - jon finchPolanski (és Gilbert Taylor operatőr) Macbethje viszont annak idején éppen radikális látványvilágával keltette a legnagyobb feltűnést. A vicc az, hogy ma is azt mondom, hogy megérdemelten… A két, egymást kioltó, egymással ellentétes értelműnek tűnő ellentét valójában nem ellentét, hanem két, eltérő látásmódot takar. Míg Kurzelék kamerájukkal mintegy belementek Shakespeare sokszor látott alakjainak sokszor feldolgozott történetébe, így keresvén benne valami új, vagy inkább eredeti fogódzkodót, addig Polanski filmje valójában egy klasszikus, míves munka, Hollywood legjobb hagyományai szerint. Elképesztően látványos, cinemascope tájképekben olykor már kissé Disney-hangulatú várkastélyok, erősen stúdióhangulatú belsőkkel. Az a tipikus skót köd, szinte csak a film elején és végén ereszkedik a tájra, jótékony homályba borítván a múlt szörnyűségeit, míg Kurzelnél mindvégig félhomály van, köd, mely azonban inkább a főhős házaspárban dúló lelki tusa, a konkrét megőrülés folyamatát jelentené. Polanski tájain mindig dereng valami fény, olykor még a nap is kisüt, bár ez legtöbbször csak azért van, hogy szép, megkapó legyen a látvány. Ő másképp mutatja meg a szörnyűséget (melyben saját magának is szörnyű része volt nem sokkal korábban). Az első kockáktól kezdve nyílt, brutális erőszak tombol a filmen, ömlik a vér, kutyák tépnek medvét, kard és bárd reccsent csontot egészen a végkifejletig, amikor Macduff lefejezi a már teljesen bekattant Macbethet, és a kamera hosszan mutatja az egész aktust, valamint az utána az udvaron guruló fejet. És ezt Polanski rezzenetlen kamerával mindvégig mutatja – soha ilyen még senki nem mert mutatni azelőtt mainstream filmben.

macbeth2Azóta, persze, láttunk már ennél még sokkal döbbenetesebb képeket is, így mai szemmel talán nem feltétlenül értjük már a korabeli megrökönyödést. Macbeth explicit erőszak-ábrázolását elsősorban Polanski kedvesének brutális meggyilkolása miatti ön-pszichoterápiának tudott be a korabeli közvélemény. Az igazat megvallva, Kurzel mai filmjében sem látni több vért és brutalitást, azok másképpen hangolt képek, másféle expresszivitást sugallnak. Amit Kurzel a sajátos látványvilággal gondolt megoldani, azt Polanski a dramaturgia eszközeivel és színészi játékkal meséli el – legalább ilyen érzékletesen. Az ő Macbethjében pontosan értjük a boszorkányok jóslatai által irányított, önmaga körül bepörgő elme széthullását, mert mindvégig látjuk a folyamatot. A hátborzongató tekintetű Jon Finch (Macbeth) hosszú, belső monológjai pszichológiailag sokkal pontosabban mutatják be azt a szellemi és lelki erodálódást, melyen a főalak személyisége keresztülmegy a tragédia folyamán. Ezzel együtt, a történet fontos mellékalakjai (Macduff, Banquo, Lady Macbeth, stb.), azok motivációi és a cselekmény fordulataira adott reakciói is pontosabbak, jobban érthetők, világosak. Ez Kurzel filmjében nem mindig van így, sok helyütt csak azért értjük ezeket, mert tudjuk, ismerjük, olvastuk más és láttuk már, mit kell értenünk… (Nem feltétlenül negatívum ez.) Viszont, ha Shakespeare Macbethjére vagyunk kíváncsiak, inkább Polanski filmjével kezdjük az ismerkedést.

macbethAz erőszak-ábrázolás radikalizmusa, valamint a pszichológiai alaposság mellett Polanski még egy másik dologban is igen bátornak bizonyult. A film kísérőzenéjét egy filmszcénában gyakorlatilag ismeretlen, angol pszichedelikus folkzenekarra, a Third Ear Bandre bízta, mely a bizalmat egyedi, libabőröztető hangulatú zenével hálálta meg, mely alapvetően határozza meg a film egész hangulatát. A ma már azért kicsit porosnak ható, de még bőven nézhető produkció bátorságát jobban megértjük, ha tudjuk, hogy a pénzügyi hátterét az akkoriban fénykorába lépő Playboy-birodalom mindenható tulajdonosa, a szabadosságáról híres/hírhedt Hugh M. Hefner biztosította. 8/10

Advertisements
Kategória: Film, Poroló
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s