Filmnapló – 2016. március

Kémek hídja (Bridge of Spies, 2015) – Steven Spielberg legújabb filmjét, egy hidegháborús kémtörténetet tulajdonképpen az vágja haza, ami Spielberg pályájának minden filmjét: a végkifejlet ízléstelen idealizmusa, mondhatni szentimentalizmusa. Az, ami jól állt az ET-nek, az Amistadnak vagy a Bíborszínnek, az romba dönti például ezt a filmet. Ugyanarról van szó, mint a Schindler listája esetében, ami ott a piros ruhás kislány volt. El kellett volna vágni a filmet ott, amikor végre Tom Hanks hazaér, és hasra vágja magát a családi franciaágyra. A message akkor is lejött volna, az amerikai jogrend is absolutely fantastic, de az az ömlengés, a sokszoros önigazoló visszacsatolás, ami utána jön, az már teljességgel felesleges. Émelyítő, de főleg hitelteleníti az addigiakat. Pedig az első 20 perc zseniálisan végighúzott némajátéka, csak zörejekkel és képpel, minden zene és párbeszéd nélkül, egy igen izgalmas kémtörténetet ígér. Aztán a tulajdonképpeni történet is rendben van, még ha az már igencsak tobzódik a közhelyekben és olyan ziccereket hagy kihasználatlanul (pl. a kémvád koncepciós jellege), melyek akár külön-külön kidolgozva is megérnének egy jó filmet. A vége azonban lónyál. Janusz Kaminski szinte festményszerűen fotografál, bár nála is érzem az “annyira szép, hogy már alig hiszem el”-t, Mark Rylance is jó az orosz kém mellékszerepében. Megérdemli az Oscart, bár ennyire megérdemelte volna bármelyik riválisa is. 6/10

rövidlátók

Nyolcadik oldal (Page Eight, 2011) – Még egy kémtörténet, ezúttal a fiktív jelenből, amely pont olyan, mint az igazi. A rendkívül kimért és száraz Bill Nighy adja a tapasztalt MI5-ügynököt, aki egy nap olyan aktának jut birtokába, amely minden addigi érték létét veszélyezteti, amiben addig hitt, amiért addig dolgozott. Igaza van tanult kollégámnak, B. Zs.-nek, valóban finoman hímsoviniszta felhangokkal bír a történet, hiszen a történetben a becsületet, a jó ízlést, a barátságot és bajtársiasságot jobbára férfiak, míg a gátlástalan törtetést, az intrikát és az övön aluli módszereket nők képviselik, bár ha ehhez hozzávesszük, hogy ezek a hölgyek mind vezető pozícióban, míg a férfiak beosztotti státuszban vannak, akkor azért ér a “finom” jelző. Vagy csak véletlenül alakult így, ki tudja… A David Hare által írt és rendezett, mozifilm minőségű BBC tévéfilm mindazonáltal érzelmes történet is, ahol azért jut pozitív szerep is nőnek (Rachel Weisz, ill. Felicity Jones), valamint igen pontosan világít rá a mai politikacsinálás egy igen jellemző tulajdonságára, a kettős (többszörös) beszédre. Pergőnek éppen nem mondható, de egyáltalán nem kellemetlen film. 6/10

A turné vége (The End of the Tour, 2015) – Egész végig azon gondolkoztam, hogy vajon mi értelme egy olyan filmet csinálni, melyben egy fiktív íróval készítenek nagyinterjút, ahelyett, hogy egy valódi íróval készítenének ilyet, azon kívül, hogy a filmet író valódi író ilyen módon szeretné megosztani a világgal gondolatait… Most hallottam először David Foster Wallace-ról (Jason Segel), akivel egy másik író, David Lipsky (Jesse Eisenberg) beszélget ebben a filmben, az életről, az írásról és az íróról, tévézésről, alkoholizálásról, halálról, jeges szélvédőkről és a kutyákról, akiknek nem jelent még meg magyarul könyvük, habár (főleg Wallace) Amerikában igen jelentős írónak számított – így viszont más a dolgok állása. Lipsky interjúkönyve alapján James Ponsoldt alkotott egy igen merész filmet, hiszen szinte mindvégig két pasas beszélget egymással, mely ennek ellenére igen derűs, élvezetes és gondolatébresztő élmény. Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyve jut eszembe róla… 8/10

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl, and the Dying Girl, 2015) – Egy kedves, szerethető kamasztörténet az Egy különc srác feljegyzései és a Most jó képezte “információhalmaz” közös metszetéből, avagy az elkerülhetetlen, ám felfoghatatlan halál élménye az érzékeny, libidótól (életerőtől) duzzadó tizenéves pszichére. Jesse Andrews író és Alfonso Gomez-Rejon rendező filmjét okos és megosztandó tartalma mellett őszinte hitelessége, sajátos humora, valamint a belezsúfolt filmtörténeti utalások garmadája teszi érdekessé. 7/10

Az eltűntek (The Missing, 2003) – Ron Howard westernjében benne van minden, amitől lehetne akár egy korszakos műfaji darab is. Egyszerű, de erős a cselekmény, melyben azért van tér messzebb menő asszociációkra is, vannak jó és rossz fehérek, jó és rossz indiánok. Épp egészséges mértékben keveredik a némi feminista felhangokkal is bíró akció a fehérek keresztény alapú miszticizmusával az indiánok panteista spiritualizmusával, kifejezetten jól néz ki Tommy Lee Jones elindiánosodott fehérként… Piciket döccen a film, melyek nagyon nem viszik félre, épp csak kibillenti az optimális mederből a dolgok, úgymond, folyását. Az hiányzik belőle, amit pl. Sergio Leone vagy Sam Peckinpah adott hozzá a műfajhoz: stílus és egyéni íz. De alapvetően korrekt munka. 7/10

Mandarinok (Mandariinid, 2013) – Az észt és a grúz film eddigi legnagyobb sikere ez a háborús témájú kamaradráma, mely a ’92-es abház-grúz háborúban játszódik. A főhősök idős telepesek, akik egy régi észt kolónia utolsó tagjaiként azt várják a Kaukázus egyik zöldellő völgyében, hogy beérjen a mandarin. Az egyik visszamenne a háború elől Észtországba, a másik viszont maradna. Egy nap tűzharc tör ki közelükben, amit két katona él túl: egy grúz és egy vele ellenséges csecsen zsoldos. A két öreg ápolni kezdi őket, így mentve meg életüket. A két halálos ellenség, ráadásul egy házban azonban továbbra is életveszélyt jelent: egymásra. Az Oscar-díjra jelölt koprodukció, a grúz Zaza Urishadze alkotása, tiszta vonalú, balladai tömörségű, katartikus vallomás, egyben reális és igaz tanmese a háború és a gyűlölet értelmetlenségéről. 9/10

Rövidlátók (めがね, Megane / Glasses, 2007) – Naoko Ogigami csodás kis filmjét receptre kellene felírni a civilizált, városi rohanó élethez szokott emberek legnagyobb részének. Furcsa, enyhén abszurd humorú bájjal mutatja meg a wu wei, a meditáció, az aktív semmittevés, mint életforma, életfilozófia erejét, lelket gyógyító hatását. Egy fáradt, kissé neurotikus professzor asszony érkezik a távoli szigetre, hogy ott pihenje ki a munkás hétköznapok fáradalmait, a szállodában azonban még térerő sincs, a helyiek kedvesek, de valahogy furcsák. Reggelente tornáznak, aztán naphosszat ülnek a tengerparton jégkását majszolva, vagy éppen sört kortyolgatva és “merengenek”. A városi nő rövid idő alatt besokall a látszólag tétlen semmittevéstől, s bár éppen ezért jött, mégis elmenekül a szomszéd nyaralóba, ahol viszont az aktív időtöltést preferálják, és rögvest kapát nyomnak a kezébe. Visszatérvén a jégkásás, sörös helyre, már jobban átérzi a hely lényegét, megérkezik egyik diákja is, és immár a helyiekhez csatlakozva merengenek, jégkását isznak, sörözgetnek, finomakat esznek és reggelente tornáznak. A kis herceg meséjére asszociálnék, csak itt a róka szerepét Szakura szan, az állandóan mosolygó öregasszony (lásd a képen), jégkásakészítő és tornavezető. Kötelező darab. 10/10

Steve Jobs (2015) – Jobs valóban megkerülhetetlen figurája volt az ezredfordulónak, és a mai kort alapvetően meghatározó informatikának, bár én inkább azokhoz csatlakozom, akik elsősorban egy zseniális marketingest látnak benne, mint például valami gurut, példaképet, stb. Danny Boyle életrajzi filmjéből sem derül ki más, minthogy éppen olyan arrogáns, pökhendi faszkalap, mint az Apple felhasználók hangos rétege (a halkabb többségről nem tudjuk, hogy Apple-t használ), aki hibáit ha orvosolja is, azt mindig utólag, suttyomban teszi. Maga a pasas számomra nem érdekes, így a filmet is untam. Aaron Sorkin forgatókönyve ismét briliáns, bár ezúttal nem igazán szellemes. De ahogyan a fontosabb Apple-termékek bemutató prezentációi előtti “ihletett” pillanatokból szőtte össze Jobs alakját, valamint emberi kapcsolatainak általa megtépázott hálóját, az nagyon jó ötlet és jól is lett kivitelezve. A színészek közül Kate Winslet (Joanna) tetszett, bár nem ismertem fel, de ennek ellenére is jó volt. Fassbender Fassbender, semmi különös, neki egy ilyen Jobs-karakter megrajzolása nem feladat. 6/10

Abszurd alak (Irrational Man, 2015) – Egy újabb Woody Allen-film, egy újabb fejezet a modern, értelmiségi ember helyét, perspektíváit, valamint létének értelmét kutató, immáron igen tekintélyes méretű enciklopédiában. Ugyanaz a sorozat-jeleget sugalló, fekete alapon fehér Times New Roman betűtípussal írt, száraz főcím, ami már évtizedek óta jellemzi Woody filmjeit, ugyanaz a neurotikus pasas, (itt depressziós és alkoholista filozófiaprofesszor – Joaquin Phoenix), a történet pedig egy Woody Allen-es Agatha Christie-ujjgyakorlat. Mi történik, ha a szellem embere a tettek mezejére lép, ily módon gondolva új energiákkal feltölteni kiüresedett, kiábrándult életét… Nem a legjobb műve a mesternek, nem is a legrosszabb – egynek elment. 6/10

Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (Cadillac Records, 2008) – A legendás Chess Records történetét meséli el ez a film -az énekes világsztár Béyoncé Knowles produkciója-, aminek pl. Muddy Waterst és Chuck Berryt is köszönhetjük. Sok kis sztori, melyek azonban nem állnak össze egyetlen egésszé, a karakterek pedig nincsenek igazán megrajzolva… A zenék jók és a negyvenes-ötvenes évek fílingje is jól átjött. 6/10

Csillagok háborúja VII.: Az ébredő erő (Star Wars: Episode VII. – The Force Awakens, 2015) – Én még az a generáció vagyok, aki rendes moziforgalmazásban látta a Csillagok háborúja első három (tehát a 4-5-6.) részét, tehát igaza van eme hetedik epizódot méltató/lehúzó kritikák nagy részének: J. J. Abrams legnagyobb érdeme az, hogy nagyjából visszahozta azt a feelinget, ami valódi poplegendává tette a Star Wars-univerzumot. Biztos kezű, profi franchise-munka ez a film, korszerű látványvilággal, profin megírt, szögegyenes történettel, ami ügyesen kapcsolódik a történet korábbi motívumaihoz, miközben újra is hasznosítja azokat. Azonban én még az a generáció vagyok, tehát ezt a filmet tulajdonképpen már láttam négyszázhetvenhétszer. Untam egy picit és hiányoltam a valódi megújulást (de nem úgy, ahogyan azt az 1-2-3. résznél láttuk). 7/10

Reklámok
Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

7 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2016. március bejegyzéshez

  1. Kata szerint:

    Mandarinok érdekel.
    Ez a minden évben két ugyanolyan film már megy egy ideje. Két Jobs film, két Hófehérkés film, két Amerika felfedezése, stb.

  2. wim szerint:

    Számomra a Mandarinok volt a hónap felfedezettje (posztra is ihletett), de ez a Rövidlátók mindennél izgalmasabbnak ígérkezik. Remélem, le tudom vadászni valahonnan. (?)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s