Poroló 59. – Szenvedély (En passion, 1969)

18-20 éves korom körül ismerkedtem meg Ingmar Bergmannal. Jártam több Bergman-filmklubba, gyakorlatilag végignéztem az addig Magyarországon bemutatott összes filmjét, tehát tulajdonképpen a teljes életművét, hiszen Bergman azért akkora kősziklája a filmművészetnek, amelynek -minden egzisztencializmusa, idealizmusa, burkolt, vagy nem is annyira burkolt isten- és hitkeresése, intellektualizmusa ellenére- még az aczélfejű szocialista kultúrpolitika sem mert nekimenni. Sőt! Szóval, láttam mind, olvastam színdarabjait is, olvastam könyveit is – aztán snitt, és egy idő után már nem néztem Bergman-filmeket és nem olvastam tőle semmit (miközben más, hozzá hasonló klasszikus nagyságok a mai napig kedves vendégeim). Nem azért, mert már nincs köztünk és nem készített új filmeket, hanem azért, mert elegem lett belőle. Ez a pasas egy szörny, akit nem látok szívesen a nappalimban.

szenvedély - max von sydowAztán tegnap este, indirekt módon, belefutottam ebbe a ’69-ben készült, Fårö-szigeti sorozatának egyik részét képező Szenvedély című darabba. Mondanám, hogy megváltoztál Ingmar, öreg haver, de erről nincsen szó. Az azért nyilván jelent valamit, hogy így harminc év távlatából is beugrott néhány jelenet, a fotós pali (Erland Josephson) szürke dobozokba stócolt, tematikus fényképkollekciója, az az erdei parasztház, amelyben a főszereplő (Max von Sydow) élte önkéntes száműzetését, emlékszem, régen is megütköztem azon, hogy mit keres az a rengeteg könyv a világ végén, abban a viskóban; emlékeztem a sok közeli arcra is, de hát Liv Ullman vagy Bibi Anderson, illetve a többi Bergman-színész arcai jellemzően uralják Ingmar filmográfiájának második, nagyobbik felét. Ez, vagyis ők Bergman “ujjlenyomatai”, a nagy nézések a kőbe faragott szép, svéd arcokból kifelé, valahová messze, amely itt a filmvászon/képernyő sajátosságaiból fakadóan valahol a mi -nézők- belsejét jelenti. A sztorira, ha lehet itt ezt a csúnya kifejezést használni, nem emlékeztem.

szenvedély - liv ullmann és max von sydowMa azonban már úgy látom, Ingmar Bergman gyakorlatilag ugyanaz, mint Woody Allen, csak nincs humora. Ugyanaz a neurotikus, önmagát élve boncoló értelmiségi, csak -homályos- tükör nélkül, bele a semmibe/végtelenbe. Görgeti saját lelki nyomorúságának fonalgombolyagát, de soha nem fogja fel, hogy ebből így nem lesz meleg pulóver sohasem, ha nem kezdi el kötni is. Kifejezetten nevetséges, hogy hősei úgy küzdenek a magányosság ellen, hogy elköltözik a világ végére, ahol még véletlenül sem töri rá az ajtót senki, és a pislákoló petróleumlámpa fényénél gyűrött homlokát két tenyerébe temetve azt mantrázza magában, hogy milyen magányos… Élő ember nem a mesebeli Münchausen báró, aki saját magát húzza ki a bajból, saját hajánál fogva. Bergman túl komolyan is veszi magát, ami soha nem sül el jól. Ennek aztán érthetően az a vége, hogy az első emberre, aki rátalál, rövid tépelődés után fejbe vágja a kisbaltával, vagy éppen ordítva rohan bele a sötét, jéghideg tengerbe. Azok a képi, illetve narratív megoldások, amelyekről bárki egy pillantás alapján megmondja, hogy “na, ez egy Bergman- művészfilm”, ma manírnak tűnik, még akkor is, ha azt annak idején gond nélkül fogadtuk el sajátos filmnyelvként. Az persze ma is, érthető is, de amit beszél, az -számomra legalábbis- már nem érvényes. Ötvenéves korára az ember általában megélt már dolgokat, jókat és rosszakat is, de mindenképpen van fogalma arról, hogy tudja, hogyan lehet megoldani a válságos pillanatokat. Ha nem tudja, ekkorra már nem él, vagy csak küszködik – de ebben neki Bergman nem segítség. Ha elfojt magában mindent, és nem él helyette, nem érez, nem élvez, nem sír és nem kacag, nem dühös és nem csapja be az ajtót, vagy csak akkor, amikor már késő, akkor csak görgeti azt a rettenetes fonalgombolyagot, amit Bergman is görgetett egész életében. Nem lesz boldog ember.

Bergman filmjeitől sem leszünk boldogok és én ezt már nem szeretem. Elismerem, de hagyjuk egymást békén. Asanisimasa: 5/10

Advertisements
Kategória: Film, Poroló
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Poroló 59. – Szenvedély (En passion, 1969) bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    De jó tudni, hogy más is így érez. 🙂 Már azt hittem, a hiba kizárólag az én készülékemben van. Jómagam is az egyetemi évek alatt néztem a filmjeit, filmklubon is veséztük, de ez a fajta önmarcangolás nekem sohasem jött be.
    Gondoltam, talán még egyszer neki kellene szaladni, de most megerősítettél abban, hogy a kevéske szabadidőmet nem Bergman-filmek újranézésével kellene töltenem.

    • efes szerint:

      Ja, de azért értelmiségi társaságban ezt csak halkan hangoztassuk. 🙂 De hogy azért ne legyünk igazságtalanok, a Fanny és Alexander és a Varázsfuvola jó.

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s