Haifai kikötő (היורד למעלה, Hayored Lema’ala, Afterthought, 2015)

Elég bátor cselekedet manapság izraeli filmet moziba hozni. Részben, mert Izrael állam kül- és belpolitikája sokak szemében az agresszív, nacionalista és kirekesztő hatalomgyakorlás mintapéldája, részben mert ma egy olyan világot élünk, amikor a “zsidó” bizonyos körökben újra szitokszóként használatos. Felesleges is lenne itt magyarázni tovább, hogy messze nem minden izraeli, és messze nem minden zsidó támogatja nevezett hazájának politikáját (miként én is kikérem magamnak, ha mint magyart, egyből a rezsim támogatójának is tartanak); hogy attól, hogy valaki zsidónak (magyarnak, szuahélinek vagy akár marslakónak) született, hogy ha valami a zsidó indentitáshoz kötődik, az még attól önmagában még nem lett se rossz, se jó… Nem “divat” ma a zsidóság témája, ellenben divat okkal, de leginkább ok nélkül zsidózni. Tetézve a córeszt, a történet nélküli, lírai hangú, vagy éppen a szórakoztatást háttérbe szorító, intellektuális, elgondolkodtató művészfilmekre is hajlamosak ferde szemmel nézni a mozik maradék látogatói. Az izraeli Elad Keidan Haifai kikötő című filmje e fentiek alapján sokszorosan hendikepes, hiszen izraeli film, zsidó alkotóktól, héber nyelven, témájában fókuszáltan arról szól, hogy mit jelent ma zsidónak lenni, ám nincs igazán története, csak váza; hangvétele lírai, kissé melankolikus, viszont mégis asszociatív, helyenként pedig még meglepően szórakoztató is.

haifai kikötőHangok, képek, hangulatok, valamint egymásba olvadó és egymásból kiszakadó, filozofikus gondolatmenetek áramlása a film. Két férfit követünk Haifa domboldalra felkúszó városában. Uri (Itay Tiran), az írói, filozófusi ambíciókat dédelgető ifjú, miután megtudta, ha szerelme elhagyta, ráadásul katonai behívóját is megkapta, úgy dönt, hogy elhagyja az országot egy teherhajón, ezért elindul a dombról lefelé, a kikötőbe. Ugyanekkor Moshe (Uri Klauzner), a kikötő melletti alsóvárosból indul el felfelé a dombra, hogy megtalálja felesége elveszett fülbevalóját. Természetesen találkoznak valahol félúton, természetesen van is köztük interakció – azonban a filmnek csak egy pillanata ez. Nem róluk szól Elad Keidan filmje, az ő történetük, kvázi sorsuk csupán apropó, hogy általuk beszélhessen valódi témájáról, a mai zsidóságról. Uri lefele bandukol, miközben Moshe felfelé, háttérben, körülöttük Haifa, a haifai emberek hangjai, neszei, elkapott nüanszai és életképei (melyek közül nem egy természetes közegéből önkényesen, ad hoc jelleggel kiragadva, igen mókásan, szinte abszurdba hajlón mutat), közben monologizálnak, vagy éppen szóba elegyednek utuk során szembejövő emberekkel, vagy éppen beülnek egy kávézóba, újságos pavilonba, vagy akár egy halotti torra, és csak hallgatnak, mi viszont a háttérben ülők közti eszmecserét hallgatjuk közben, akár az avokádó helyes fűszerezéséről, akár a gondolat és a valóság egymásra való viszonyáról. És közben szól a zene, Jascha Heifetz “középszerű” hegedűdarabja, egy hetvenes évekbeli diszkósláger, vagy éppen egy reklám buta dala, amit együtt énekelnek a szolgálatra induló katonák. 8/10

Reklámok
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s