Poroló 61. – Papírhold (Paper Moon, 1973)

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?) Hollywood évszázados működéséből az egyik kedvenc korszakom az, amikor a Butch Cassidy és a Sundance kölyök készült, amikor a Szelíd motorosok száguldottak a sötét Kelet felé a 66(6)-os úton, amikor már Diploma előtt megvolt Mrs. Robinson, amikor a Taxisofőr rótta New York mocskos, aljas utcáit, amikor a rendőrök brutálisan rossz ütemérzékkel rondítottak bele az egyetemisták békét követelő performance-ába az Eper és vérben, amikor már Az utolsó mozielőadásnak is vége volt. Szerencsére, Peter Bogdanovich maradt még a mozikba, különben két évvel később nem születhetett volna meg a Papírhold, aminél cukibb film aligha készült a filmes univerzumban.

paprhold-ryan-onealEmlékszem, annak idején, tán még gimnazistaként, egy szombat estén az akkor még egyetlen magyar nyelvű tévében láttam először ezt a filmet. A mai napig emlékszem képeire, tereire – érdekes módon, arra nem annyira, hogy miről is szólt tulajdonképpen. Igen, emlékszem Ryan O’Nealre, még hetyke bajuszkájára is, tarkóra csapott kalapjára is, emlékszem a furcsa turbános kiscsajra, akiről tudtam, hogy valóságban (is) a lánya, Tatum O’Neal (vajon mi lett vele?), de hogy mi volt a sztori, azt már elfelejtettem. De imádtam. Aztán most látom, hogy nem véletlenül esett ki a film cselekménye, ugyanis nem egy különösebben bonyolult történet ez. Nem arról van szó, hogy rossz, hibásan összebarmolt mese lenne ez, hiszen elemeiben hibátlan az egész, úgy, ahogy van, csupán egy pikkpakk szélhámos-történet, egy kedves, bohókás pikareszk. Történnek dolgok, de igazából nem önmagukban ezek, hanem ezek láncolata a lényeges.

papirhold-tatum-onealEgy vidéki kisvárosban árván maradt kislányt, édesanyja temetésén egy éppen arra járó, magát bibliaárusnak kiadó férfihoz adnak a nőt hivatalból eltemettető városi hivatalnokok, azzal, hogy majd gondoskodjon róla, hiszen egy bibliaárus csakis jó ember lehet… Moses Pray, a bibliaárus (őt játssza Ryan O’Neal – amúgy milyen név ez egy bibliaárusnak? Ima Mózes?) persze, nem kifejezetten jó keresztény, inkább csak egy amolyan kisstílú szélhámos, aki pitiáner trükkökkel sózza rá díszkötéses Bibliáit az amerikai elnökválasztási kampányokból “bibliaövezetként” is ismert Kansas és Missouri államok jámbor és hiszékeny polgáraira, és ebbéli tevékenységében tényleg csak egy púp a hátán a kis Addie – aki viszont kilenc éves korára szintén nem most jött le a falvédőről, és ha lehet azt mondani, még nagyobb csibész is, mint az apja – vagyis az a férfi, akinek a nyakára ültették és aki előélete, valamint Addie édesanyjának előélete folytán, akár lehetne az apja is. Moses feladata az, hogy a kis Addie-t Kansasból eltranszportírozza Missouriban élő, idős nagynénjéhez, mint egyetlen, ismert rokonához. A film cselekménye maga az út, mint minden nagy dologban, melyen történnek dolgok, de ami lényeges, az belül zajlik, Mosesben és Addie-ben, valamint a nézőkben. Ezért nem is emlékeztem valószínűleg a konkrét cselekményre, hiszen tényleg csak autóznak bele a végtelen préribe, valamikor a múlt század húszas éveiben, és a film elején csipkedték egymást, de a végére, sejhaj.

papirholdA filmből nem derül ki, hogy a kis Addie valóban lánya-e Mosesnek, de ami köztük zajlik, az olyan tiszta, olyan őszinte, játékos, pajkos és durcás szeretettel teli, amilyen kapcsolat csakis egy apa és lánya között jöhet létre. Bogdanovich zseniális szereposztással oldotta meg ezt a kérdést, és ha Ryan és Tatum O’Neal azt kapta volna feladatául, hogy olvassák fel a korabeli telefonkönyvet, az pont ilyen cuki, zabálnivaló sztori lett volna, mint ez. Mindazonáltal, Bogdanovich olyan friss, pergő ritmusban vezényli le a filmet, hogy egy másodpercnyi üresjárat sincs benne, mégis minden karakternek megvan a tere és ideje, hogy megfelelően ábrázolódjon, figyelmünk ne lankadjon és amellett, hogy elolvadunk, kellően össze is tart az izgalom. És akkor ott van az a bájos kis dal is, amit lehet fütyülni és gondolom, sokan fütyültek is annak idején, amikor ez a film még a moziban ment…

Az pedig, ahogyan Kovács László fényképezte ezt a filmet, az előtt ma is leteszem a nemlétező kalapom. Ilyen színesnek szerintem még nem láttam fekete-fehér filmet, mely egyszerre drámai, látványos és stílust adó, hogy már a képeiről is felismerni a filmet. Olyan kompozíciók, hogy szinte a film minden egyes kockáját ki lehetne állítani a világ bármely múzeumában. Levegős, térben, mélységben is gondolkodó, nyugodt, masszív képekből áll a film, amely olyan vágyat ébreszt, hogy tényleg nem akarok mást, mint ülni egy ócska, amerikai kabrió volánja mögött, hátratolt tetővel és rongyolni bele a semmibe, a végtelen, nyílegyenes országúton. Néha megállni egy útszéli benzinkútnál tankolni, bemenni a büfébe enni egy csízbörgert és inni egy kólát, majd padlóig taposni a gázpedált és tovább, bele a lenyugvó napba. Imádtam a Papírholdat most is. 10/10

Reklámok
Kategória: Film, Poroló
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Poroló 61. – Papírhold (Paper Moon, 1973) bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Számomra nem annyira régi emlék, ezért nem is fűz hozzá különösebb érzelmi szál, egyszerűen csak egy kedves sztori.
    Inkább az jutott róla eszembe (még annak idején), vajon hogy úszhatta meg eddig a remake-elést.
    Vagy nem úszta meg?

    • efes szerint:

      Ja, csupán egy kedves sztori, de annak perfekt. A mai fejemmel nézve és végiggondolva mégis lényegesen több, jobb és főleg, bölcsebb, mint egy sor, irtó mélyen szántani, baromi nagyot markolni akaró “művészfilm”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s