Filmnapló – 2017. január

Suburra (2015) – A Gomorra című általam nemsokára szemlézendő, ám már egy ideje futó és igen jó visszhangokat keltő tévésorozatot is jegyző olasz Stefano Solima ismét csak az olasz új hullám, mint megjegyezendő, immár filmtörténeti jelentőségű irányzat egyik fontos figurája lehet, ugyanis ezzel a Suburra című, masszív mozifilmmel is elég szépet gurít, hogy úgy mondjam. A téma első blikkre közhely, ugyanis a maffia, az egyház és a politika bűnös összefonódásának megállapítása önmagában ma már nemhogy nem újság Olaszországban, de nálunk sem az. Ahogyan azonban ezt a mocsadék córeszt körkörös szerkezetű, hangsúlyozottan apokaliptikus hangulatú, szinte gótikus mondaként tálalja, az azért lenyűgöző. A dramaturgia, a cselekmény precíz, logikus, a látvány szinte Sorrentót idézi, de maga a film megmarad a zsáner szintjén – jó értelemben. Szókimondó, explicit jelenetek, erős, horgas kapcsokkal aktuális történésekhez (XVI. Benedek pápa, illetve a Berlusconi-kormány lemondása). Egy szál pozitív karakter nincs a filmben, és ez így is van jól, mert egy ilyen ügynek nincsenek, nem lehetnek jó arcai. Rohadt az egész, úgy ahogy van. Állítólag ebből is lesz tévésorozat. Alig várom. 8/10

aranyelet-2

Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins, 2015) – Egyértelmű csalódás számomra Stephen Frears Florence Foster Jenkins-életrajza, főleg az ugyanebben, ugyanebben a témában utazó Marguerite-hez képest, pedig az csak egy átirat, a valósághoz képest, melyet éppen ez a film lenne hivatott megidézni. A világ legrosszabb énekesnőjének életéről ugyanis alig tudunk meg valamit, amit meg igen, az egy mondatban leírható – le is írtam. Meryl Streep énekbetétei és egyáltalán, a jelenetei természetesen ütnek, a szó szoros értelmében, igen szórakoztató a zongorista (Simon Helberg) karaktere, de például Hugh Grant kifejezetten feszeng a férj szerepében (bár tulajdonképpen feszengenie is kell…). Maga a film azonban elég unalmas, és Frearsnek nem is nagyon jutott eszébe más, minthogy: milyen hamisan énekelt ez a nő, hihihi De az például alig jött át, mint ami az elébb említett Marguerite-ből tökéletesen, hogy ez a nő azért egy tünemény volt, még ha fülsértően is énekelt…. 5/10

Lány gyöngy fülbevalóval (Girl with Pearl Earring, 2003) – Peter Webber a nagy németalföldi festő, Jan Vermeer világhírű festményének történetét meséli el komoly szereposztásban: a címbeli lány Scarlett Johanssson személyében óriási telitalálat. Vermeert Colin Firth alakítja, míg mellékszerepekben például Tom Wilkinsont, Cillian Murphyt láthatjuk. Elképesztően magas színvonalú kivitelezés jellemzi a filmet, mind az operatőri, mind a jelmezek és kellékek tekintetében, szinte minden képkocka tökéletesen megfelel Vermeer ecsetvonásainak. A festészet lényegi részének mozgóképben való megjelenítését ilyen minőségben eddig talán csak Derek Jarman Caravaggiójában láttam. Maga a film narrációjában, dramaturgiájában ugyan döcögött egy picit, sok nagy, jelentősnek szánt, de valójában kissé üresnek ható “nézés”, szűkszavúra tördelt dialógok, ritmusproblémák, de a látvány, a színek, a fények és az árnyékok játéka, az valami csodálatos! Perfekt időutazás Vermeer korába, sőt, műtermébe. 8/10

Aranyélet, 2. évad (2016) – A második évad sem okozott csalódást, legfeljebb az újdonság ereje tűnt el. Minden megy a remek első évadban kitaposott úton, vannak valóban meglepő fordulatok, új szereplők, a régiek még olyanabbak, mint az elsőben. nagyjából mindenki sittes, csakúgy, mint a valóságban. Mindenki vagy korrupt mutyista, vagy gyilkos, vagy simlis, ha éppen nem mindhárom egyszerre. A mai magyar valóság up to date, hitelesen, merészen. A hajléktalan cégvezetőktől a szélsőjobbal és a maffiával egyszerre kacérkodó hallgatói önkormányzatokig, a politikát és a rendőrséget egyszerre markában tartó oligarcháktól a pitiáner bolti bűnszervezetekig minden benne van a filmben, senki sem beazonosítható, de mindenre ráismerünk, ami ma bosszantó, idegesítő, sőt félelmetes Magyarországon. Remek karakterek (a képen a főszereplők: Olasz Renátó, Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter és Döbrösi Laura), melyekben az adott esetben talán gyengébb színészi alakítások is csak a valódiság érzetét erősítik. Hiteles dialógok, igazi szituációk, tökös bátorság és például az ötödik rész végén egy olyan akciójelenet, amilyet eddig csak méregdrága amerikai filmekben láttunk. Ha nem lesz folytatás, botrány lesz! 9/10

Halál Palermóban (Palermo Shooting, 2008) – Wim Wenders e filmjében is azt csinálja, mint majdnem mindig: egy munkájától megcsömörlött, érzelmileg kiégett férfi ott hagy csapot-papot, és elutazik egy másik helyre, hogy találja meg, fel, rá, stb. Érdekes a film hármas (?) utalásrendszere: egyrészt a cím, mely Thomas Mann novelláját (Der Tod in Venedig), illetve Visconti filmjét (Halál Velencében) idézi meg, de a film cselekménye is tekinthető annak mintegy laza parafrázisaként. Másrészt, ahogyan a film végén inzert is tudatja a nézővel, a forgatás alatt elhunyt két nagy rendező, Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni is jelen van a filmben: a főszereplő beszélgetése a Halállal Bergman Hetedik pecsét című filmjének híres jelenetét juttatja eszünkbe, melyben a filmbeli Lovag sakkozik a Halállal, Antonioni pedig a Nagyítás révén jön a képbe, ahogyan a fotós főhős saját fotóját elemezve próbál rájönni bizonyos dolgokra. Szép dolgozat amúgy ez is. Wenders gusztusosan idézi meg Palermo és csodás vidékének báját, hangulatát, ötletesen használja a CGI-t a főhős (akit a Toten Hosen énekese, Campino alakít) lelkiállapotának, depressziójának ábrázolására és viszonylag összefogott, korrekt sodrású a cselekmény folyása is. A zene is feszt szól. 8/10

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016) – Antoine Fuqua teljesen felesleges remake-jét legfeljebb az menti, hogy már maga, az alapmű is remake (Kuroszava Akira A hét szamuráj című 1954-es remekműve alapján), bár sajnos/szerencsére, egy zseniális átdolgozás, amely önmagában is műfaji klasszikussá tudott válni. Remake-lni az én felfogásomban kizárólag akkor érdemes, ha egy régi, klasszikus darabról gondolunk valami újat, aktuálisat, esetleg ha az eredeti technikailag, vagy bármi más értelemben elavultnak, porosnak tekinthető. Itt erről szó nincs, John Sturges 1960-as filmje ma is megállja a helyét (Kuroszaváé szintúgy), s igazából Fuqua (és stábja) semmi különöset nem tudott ezekhez hozzátenni. Csináltak egy közepesen érdekes westernt, mely hemzseg az agyonhasznált kliséktől. Akinek ez az első western az életében, az esetleg találhat benne érdekességeket, de más? Kötve hiszem. Az eredeti alapszituációt is elkenték, a valóban csóró mexikói faluból fehér telepesek által lakott átlag-vadnyugati városka lett, a hét hangsúlyosan karakteres badassből itt 3-4 meglehetősen jelentéktelen fazon, de a jobban sikerültek (Vincent D’Onofrio, Ethan Hawke) sem olyan különlegesek. Oké, van indián, egy ide, egy oda. Van késes ember, van hamiskártyás, de hol a piperkőc? Hol a mitugrász wannabe hős? Denzel Washington remek színész, simán megérdemelne egy normális westernt, mint westernhős, mert ezt is tudja, de annyira látszik, hogy (a kopasz, fehér) Yul Byrnner helyébe kerestek valakit, hogy szinte kimászik a történetből, és akkor még nem is jutott eszünkbe Tarantino minapi fekete cowboya… Az az érdekes, hogy még az akciójelenetek sem lettek jobbak… Kár a filmbe fektetett dollárokért. 3/10

Jézus Krisztus Szupersztár (Jesus Christ Superstar, 1973) – Nagy klasszikus nálam Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperája, aminek szövegkönyvét 14 éves koromban nulla angoltudással, szóról szóra kiszótárazva fordítottam le, csak mert érdekelt, hogy miről szól. 1979-et írtunk akkor és nem volt még Biblia-óra az iskolában. Tök jó látni, hogy olyan sokat nem is tévedtem, ehhez persze kellett Rice igen egyszerű szövegvilága is. Norman Jewison sivatagban kószáló hippikkel, géppisztolyos rómaiakkal, az Izraeli Légierő itt angyalokat szimbolizáló F-16-osaival IAI Tzukit gyakorló gépeivel (melyek amúgy a francia Fouga CM.170 Magister licencelt verziói🙂), az utolsó vacsorával, az apostolok zümmögő kórusával, a medence partján partizó Heródes királlyal, a szerelmes Mária Magdolnával, a morálbajnok Júdással és a kétségek között őrlődő Jézussal operáló, nemesen egyszerű, merészen sűrű filmje nekem még ma is frissen hat, hiába énekeltem magamban (és néha hangosan is) a számokat… 9/10

Race – A legendák ideje (Race, 2016) – Jesse Owensről, a ’36-os berlini olimpia négyszeres bajnokáról szólna Stephen Hopkins filmje, ami igazán érdekes téma, tekintve, hogy egy fekete bajnok ténye még a harmincas évek Amerikájában is forró téma volt, nemhogy a náci Németországban. Sajnos, Hopkins túl sokat kívánt egyszerre markolni, és Owens, illetve a rasszizmus témája, bár abszolút megjelenik a filmben, de valahogyan mégis szétfolyik, elkenődik. Helyette túl nagy szerepet kap az amerikai sportdiplomácia Goebbelsszel vívott harca, Leni Riefenstahl alakja és önmagában is filmre kívánkozó tevékenysége – miközben szegény Jesse (Stephan James) csak fut, fut és fut. Mindamellett, Jesse élete, egy kis félrelépéstől és az ekkoriban általánosnak tekinthető, faji jellegű megaláztatásoktól eltekintve, drámai értelemben tulajdonképpen eseménymentesnek tekinthető. Az olimpia után érdekesebb dolgok történtek vele, de arról ez a film már nem szól. A filmben ábrázolt jelenetek tényszerűen talán rendben vannak, azonban a hangsúlyokban van némi ide-oda csúszkálás, de azért a lényeget hozza. 6/10

A virág románca (A Little Chaos, 2014) – Az elsősorban színészként ismert Alan Rickman rendezésében Sabine De Barra (Kate Winslet), a kertész és tájrendező hatalmas megbízást kap. Rendhagyó – mondhatni kaotikus – tájrendezési felfogásának és módszerének köszönhetően ő nyeri a megtiszteltetést, hogy megalkossa az épülő versailles-i kastély parkjának egyik fontos részletét. A megbízó nem más, mint maga a Napkirály, XIV. Lajos ( akit Rickman alakít). Természetesen, egy nő számára egy ilyen világban egy ilyen munka konfliktusok ezreivel van sújtva, főleg, amikor közvetlen főnöke (Matthias Schoenaerts) egy sármos férfi, szabadjára engedett feleséggel. A téma érdekes, sok szempontból -pl. a nők szerepe a Napkirály udvarában- izgalmas is, azonban Rickman rendezői rutintalansága érződik a filmen olykor. A szerelmespár közti kémia is inkább csak színészi technika, a zenei kíséret pedig (amikor XVI. Lajos udvarában nem kisebb személyiség, mint Jean-Baptiste Lully zenélt!) fájdalmasan jellegtelen maszatolás. 6/10

A könyvelő (The Accountant, 2016) – Gavin O’Connor az általam a maga nemében közel remekműnek “bélyegzett” Warrior után újra a farkaskölykökként együtt nevelkedő fivérpár témájához nyúlt, azonban ez alkalommal csipetnyi, azaz inkább maroknyi autizmussal, mint rendkívüli képességeket előhozó furcsasággal színezve a történetet. A címszereplő (Ben Affleck) bűnszervezetek, terrorhálózatok, simlis megacégek könyvelője, aki segít az illegális pénzt legálissá változtatni. Ebben zseni a fickó, aki azonban ezt a képességét betegségének köszönheti, ami azonban az élet minden más területén inkább csak gátolja. O’Connor azonban ahelyett, hogy afféle Esőember-szerű könnyes melodrámát csinált volna, inkább egy kemény akciófilmmel rukkolt elő – az idén az egyik legjobbal. Mainstream zsánermozi ez is, mint pl. a Warrior is volt, azonban cselekményvezetésében, dramaturgiájában olyan erényeket csillant meg, melyek bőven a műfaj legfelsőbb köreibe helyezik a filmet. Keretekben, mondhatni “szorítóban” dolgozik, szabályokban gondolkozik és esze ágában sincs áthágni azokat, mégis kreatív és szórakoztató. Bírom. 8/10

Sully – Csoda a Hudson folyón (Sully, 2016) – Amerika mítoszának egyik leglényegibb tartópillérei a hétköznapi hősök. A veterán Clint Eastwood a tőle elvárható precizitással alkotja meg e filmben a repülőgépét 155 utassal vészhelyzetben a jeges Hudson-folyóra leszálló Chesley Sullenberger kapitány legendáját. Perfekt, tulajdonképpen hibátlan film, mely elegánsan reprodukálja a szerencsés végű repülőgép-szerencsétlenség körülményeit, Tom Hanks (és Eastwood) pedig sikerrel teremti meg a hőst Sully alakjában – aki itt is, és a valóságban is szerény, de szakmáját magas szinten űző átlagember. 8/10

Reklámok
Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2017. január bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Érdekes, pont így voltam én is a Jézus Krisztus Szupersztárral: rajta keresztül kezdtem ismerkedni az angol nyelvvel, annyira tetszett, hogy szótárral lefordítottam az egész szövegkönyvet. Utána még le is gépeltem, írógéppel. 🙂 Csak én először az Ian Gillan-féle verziót ismertem, aztán jött a film.

    • efes szerint:

      🙂 Szintén a Gillanos színpadi/lemezverzió volt az első. Először Juhász Előd Zenebutikjában láttam egy részletet a filmből, amikor Jézust korbácsolják, aztán lett meg a lemez. Majd a film, a moziban. Én nem gépeltem le, de a spirálfüzet még megvan. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s