Filmnapló – 2017. február

Érkezés (Arrival, 2016) – Dennis Villeneuve (pl. Felperzselt föld, Fogságban, Sicario) scifije (amit az ismert scifi-író Ted Chiang novellájából adaptált) egyszerre apellál értelemre és érzelemre, viszont kihagyja a játékból a szívet és a gyomrot. Így aki valami zsigeri élményre vágyna, mint egy Star Wars-mozi például, az hoppon marad; sem izgalom nem fogja meghajtani ketyeréjét, sem a drámai feszültség nem fogja vasmarokra a gyomrát. Ellenben elgondolkozhat az élet értelmén, valójában pontosan a saját életének értelmén, valamint a világ jelenlegi legnagyobb problémáján, miszerint mennyire nem értjük meg egymást, hogy mennyire előkerült -újra- a problémák erőszakos lerendezésének vágya, ahelyett, hogy megismernénk “ellenségünket”, akiről szinte bizonyosan kiderülne így, hogy valójában csak barátkozni akar, csak ő sem találja ehhez a megfelelő módot, pont, ahogy mi sem. Egyszerűbb inkább leordítani a fejét és hazaküldeni… Egyszerűbb ezt a filmet is le-“unalmas művész-picsogásozni”, mint megpróbálni megérteni. Pedig ez sem lenne túl bonyolult agyi tevékenység, legalábbis lényegesen egyszerűbb, mint az a probléma, amit Amy Adams oly ügyesen megold a filmben. Mondjuk: Kapcsolat 2. (és ez a negatívum). 8/10

volt-egyszer-egy-vadnyugat

Egy angyal az asztalomnál (An Angel at My Table, 1990) – A köztudomásúan erős feminista attitűddel igen figyelemreméltó filmeket alkotó, új-zélandi Jane Campion egyik első filmje a Pulitzer-díjjal is kitüntetett, szintén új-zélandi író és költő Janet Frame életét meséli el, az írónő önéletrajza (pontosabban három kisregénye) alapján, melyek egyben a filmet is három, különálló részre (Frame gyermekkora, tinédzserkora és fiatal felnőtt kora) tagolják. Az isten háta mögötti környezetben, a XX. század közepén különös tehetsége és sajátos érzelmi, intellektuális megnyilvánulásai miatt skizofrénnek diagnosztizált, feltűnő hajkoronát viselő költőnő – több mint 800 (!) elektrosokk után – már elő volt jegyezve lobotómiára (amivel akkoriban gyógyítani vélték az elmebaj bizonyos eseteit), amit csak azért nem hajtottak végre, mert Janet első írásai váratlanul megnyerték a nemzeti irodalmi díjat. A filmben Campion azt az elvet követte, hogy elsősorban jellemző jeleneteket rendezett meg Frame életéből, nem pedig verbálisan mesélteti el a sztorit – ami egy írónő tevékenységét tekintve kézenfekvő lenne. Így viszont egy igazán nőies, helyenként vicces, helyenként torokszorító leporellót kapunk egy valóban különleges nő figurájáról, egy lírai, de részletgazdag portrét – 153 szórakoztató percben. 9/10 

A kém, aki a hidegből jött (The Spy Who Came in from the Cold, 1965) – Nem biztos, hogy ez a legjobb John Le Carré-adaptáció, de azért a szereposztás igen merész: a címszereplő angol titkosügynököt, aki egy különleges akció keretében elhiteti a keletnémet hírszerzéssel, hogy idült alkoholistává, ergo lecsúszott, befolyásolható egyénné vált és az alkohollal híresen szenvedélyes viszonyt ápoló Richard Burton alakítja… Ellenlábasát viszont a Jules és Jimből, vagy a 451 Fahrenheitből ismert Oskar Werner alakítja, akiről viszont elég nehéz elhinni, hogy ő egy zsidó származású, véres eszközeiről hírhedt NDK-s ügynök. A film érdekes, de azért rettenetesen poros már… 6/10

Nehéz kesztyűk (1957) – Ős-boxfilm, főszerepben autentikus figurával, Papp Lacival, aki tulajdonképpen saját magát alakítja, Ács Laci figurájában. Még az olimpiai aranyak száma is stimmel, az edzőt is Zsigának hívják (a valóságban Adler Zsigmond volt Papp Laci és még egy csomó magyar bunyós legendás edzője), akit itt Rajz János alakít. Meglepetésre kevés bunyó van a filmben, holott ha valaki, hát Papp Laci hitelesen be tudta volna mutatni az igazi ökölvívást. A sztori kissé banális, hiszen egy kétszeres olimpiai bajnok sportoló enyhe depresszióját, valamint harmadik olimpiai aranyérme felé vezető lelki utat meséli el, nyilvánvalóan elkerülve a valósághoz való hasonlóság legkisebb gyanúját is (értsd: Papp Laci pályájának, illetve a magyar sportnak problémáit illető lényegi, drámai dolgok szóba sem jönnek). Papp Laci tök jó színész. 6/10

Förtelmes főnökök (Horrible Bosses, 2011) – Nyomorgó, rettegő és vacogó beosztottak fognak össze a címbeli elnyomók (a pszichopata marketingfőnök Kevin Spacey, a nimfomániás fogorvos Jennifer Aniston, valamint a szakmaiatlan, szétkokózott agyú, semmihez sem konyító Colin Farrell) ellen – egy állítólagos bérgyilkos (Jamie Foxx) segítségével. Szerintem adott esetben (például akut férfinátha idején) szórakoztató lehet Seth Gordon altesti poénoktól sem ódzkodó filmje, de reálisan nézve ez azért legfeljebb a bűnös élvezetek kategóriája, amiket jobb társaságban nem illik kikotyogni. (Viszont Kerekes József fejhangú, monoton óbégatását igen nehéz elviselni.) 6/10

Állj, vagy jövök! (Blue Streak, 1999) – Azt semmiképpen nem lehet ráfogni Martin Lawrence-re, hogy kevés lenne ennek a “rablóból lesz a jó pandúr”-dramaturgiára épülő krimi-komédiának főszerepében, ugyanis fullba’ nyomja a kretént, valahogyan azonban az egész film mégis egyben van, jó a ritmusa, s helyenként még szórakoztató is. Az előbbi alkotáshoz hasonlóan szintén bűnös élvezet kategória. 6/10

Apám néhány boldog éve (1977) – Rendkívül személyes hangú, finom humorú és mélyen humánus szemléletű “kvázi memoár” Simó Sándor filmje, mely a ’45 utáni privatizációs, majd államosítási időket dolgozza fel egy gyógyszerész mérnök (Lohinszky Lóránd) életének rövid, néhány éves szakaszán keresztül – ami azonban a lírai asszociációkon alapuló szerkesztésmódnak köszönhetően a korszak tablójává képes válni. Olyan “Menzeles” a film, emlékezetes képekkel és jelenetekkel (pl. parfümpróbás jelenet). 8/10

Volt egyszer egy Vadnyugat (C’era una volta il West, 1968) – Negyvenhetedszerre néztem végig egy februári szombat estén Sergio Leone alkotását, és meg kellett állapítanom, hogy tökéletes film. Akkor is felismerni, hogy mit nézünk, ha mindössze egyetlen másodpercnyi jelenetét látjuk, nem is valamelyik jellegzetes “nagyjelenetből”, hanem bármelyik átkötő közjátékból. Szerkezete a klasszikus olasz operáé, képei a retinánkba égtek, a fazonok, a nézések (például a képen, a nyitójelenetben), azok a némajátékok… Hibátlan mind. Azon röhögtem a végén, hogy elsők között írták ki a párbeszédek íróját: ha harminc oldal volt összesen a majd’ három órás film szövegkönyve, akkor sokat mondok. Zseniális mű. 10/10

Butaságom története (1966) – Keleti Márton minden ízében “kispolgári” remekműve a magyar filmtörténelem egyik legcukibb filmje, köszönhetően természetesen Ruttkai Éva tündéri jutalomjátékának, melyben egy kis “butácska” színésznőt alakít, aki az ország legnagyobb és leghiúbb férfiszínészét (Básti Lajos) csavarja ujja köré. Finom utalások az akkori művészeti közélet kérdései iránt, de alapvetően egy romantikus komédia – annak viszont megdöbbentően modern és akár még korszerűnek is mondanám. Ügyes forgatókönyv, pergő ritmus és hollywoodi tehetségű rendezés jellemzi a filmet. (Básti elegáns, úrias játékában néha szinte a mai Mácsai Pált látom). 8/10

Kilenc (Nine, 2009) –  Ez a nagyigényű musical állítólag a 2009-es év legnagyobb bukása volt a mozikban. Viszont, ha ez így van, akkor is muszáj megemlíteni, mivel itten akkora elefántok szülték ezt az állítólagosan ványadtan cincogó kisegeret, mint ide Hollywood: rendezte Rob Marshall, aki a Chicagoval már bizonyította, hogy ért ehhez a nehéz műfajhoz. Írták sokan, Anthony Minghellától Federico Felliniig, játssza Daniel Day-Lewis, aki itt egy világhírű, ám alkotói válságából adódóan depressziós filmrendező, meg egy csomó nő, Sophia Lorentől (!) Nicole Kidmanen és Marion Cotillardon át Penélope Cruzig, akik mint megvesznek érte. A film Fellini klasszikus Nyolc és féljének egyfajta variációja, azonban bár matematikailag több, művészi értelemben sokkal kevesebb annál – mondják a kritikusok (akik nem feltétlenül tévedhetetlenek ugyebár). Szerintem jó ötlet volt, hogy megmjuzikelesítették Fellini klasszikusát, hiszen egy bármilyen remake-re érvényes is lett volna mindaz, amit a kritikusok összehordtak – így viszont szerintem ezzel nem volt különösebb baj. Jók a zenék, jól énekelnek és táncolnak a híres szereplők (a profi tánckar mellett), főleg, hogy ilyet nem láttunk még sokuktól, látványos a film, amit én jobban is társítanék a Mindhalálig zenéhez, mint a Nyolc és félhez. A cím viszont legyen inkább szerényen Nyolc. 8/10

Kutyasors (Mitt liv som hund, 1985) – Lendületes, szókimondó, érzelmes, de (még) messze nem érzelgős felnövés-történet Lasse Hallström ’85-ös svéd drámája a 12 éves Ingemarról, akit súlyosan beteg édesanyja, valamint a kiskamaszkor minden kihívása akadályoz a felhőtlen gyermekkor megélésében – kevés sikerrel. Helyenként kifejezetten menzeles asszociációkat keltő, kisrealista történetmesélés és egészen remek kis filmben. 8/10

Céllövölde (1990) – Sopsits Árpád első nagy sikere az ún. “kamasz-trilógia” első része (aminek a Torzók a második, A hetedik kör a harmadik része), melyben egy tizenéves fiú (Lengyel Zoltán) ad meglehetősen brutális választ a külvilág kihívásaira, a nemzedéki ellentétekre és egyáltalán az élet alapvető kérdéseire. A valóságban megtörtént bűnesetet expresszív, egyben artisztikus fekete-fehérben (Klöpfler Tibor és Medvigy Gábor) fényképezve, remekül alkalmazott flashbackes narratívában, meglepő, de elég jól működő szereposztásban meséli el ez az igen erős film. 8/10

A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge, 2016) – Mel Gibson szerintem meg van győződve arról, hogy vezekel vélt/valós bűneiért ezzel a filmmel; el is mondatja kétszer a filmben, hogy “ezt nem hittem volna el erről a srácról”… Holott, éppen ellenkezőleg, mindezt, amire ebből fény derül, azt eddig is tudtuk. Ha Mel bibliát és/vagy vért lát, begőzöl. Elveszt minden önkontrollt, és tövig nyomja a gázt, nem ismer sem Istent, sem embert, de művészi alázatot, ízlést és mértéktartást még annyira sem. Amúgy ez a háborús dráma egy tökéletes hollywoodi blockbuster: pont annyira aránytalan, hatásvadász, emellett rendkívül brutális, ellenben szemérmetlenül patetikus, mint egy két és fél órás Trump-gyűlés. Az érzelmes jelenetek túlcsordulnak, mint az ötvenes évek jellegzetes hollywoodi melodrámái, az akciók viszont már szinte rokokó módon tomboló őrjöngésként reprezentálják Mel nyilvánvalóan szadista hajlamait. A szegény főHŐS ennél azért jóval szerényebbet, jóval méltóbbat érdemelt volna… 7/10

Reklámok
Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Dunkirk (2017) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s