A szerelem története (The History of Love, 2016)

A szépen díjazott Életvonatról, vagy a klasszikus Lüszisztraté-történetet parafrazeáló, igen érdekes Asszonyok kútjáról ismert francia-román Radu Mihăileanu elég csúnyán belebonyolódott Nicole Krauss három generáción, hat évtizeden, valamint kontinenseken átívelő regényébe, annyira, hogy talán el is veszett benne. A szerelem története ugyanis, bár minden pillanatában hordozza egy igazán nagy film ígéretét, annyira túlbonyolított, olyan széles gesztusokkal eljátszott, saját maga gyönyörűségébe annyira beleszerelmesedett és ezzel együtt, sajnos idegesítően ostoba közhelyekben tobzódó, nyúlósan hosszú film lett, hogy szinte nézni is tereh.

Nem tudom, az alapanyagul szolgáló könyv milyen, nem olvastam, a film azonban igen geil az én ízlésemnek. Pedig szervesen illeszkedik Mihăileanu eddigi életművébe, melynek túlnyomó része a kelet-európai zsidóságban gyökerezik, mint ahogyan ez a történet is. Itt is egy szegény (lengyel, de lehetne máramarosi, ukrajnai, krími, vagy bármi más) stettlben indul a történet, a második világháború előestéjén, ahol három jóbarát szeret egy nőt, aki jó zsidóként szépen be is osztja őket. Először az egyikhez feleségül, hogy fiatalságát azzal töltse. majd elválik tőle, és férjhez megy a másikhoz, hogy vele legyen felnőtt, végül ettől is elválva, a harmadikkal legyen öreg. A történelem azonban -tudjuk- közbeszól, és minden másképpen alakul. Még az első házasság sem születhetik meg: a lány New Yorkba emigrál, míg az otthonmaradó első férj könyvet ír a szerelmétől megfosztott szenvedésében. Ez a könyv aztán kézen-közön eltűnik, majd előkerül, kiadatik, a benne szereplőkkel pedig megtörténik saját sorsuk, hogy aztán évtizedek múlva minden az őt megillető helyére kerüljön.

Egy egész életen áthúzódó, boldogtalan és beteljesületlen szerelem krónikája ez a történet, mely a zsidó sorssal súlyosbítva magában hordoz annyi tragédiát, amennyi több regényre is elegendő lenne, Mihăileanu azonban úgy önti 134 percen keresztül mindezt a nyakunkba, hogy csak állunk a könnyzuhatagban, mint szegény Derek Jacobi a film vége felé a temetőben, a szakadó zivatarban. Nincs mértéke a film érzelmességének, legalábbis Mihăileanu nem ismer ilyen mértéket. De még ez sem lenne igazán baj, hiszen bár az egész itt feltáruló sztori erősen túlbonyolított, túlírt történet, részleteiben mégis tele van érdekes, izgalmas, helyenként kifejezetten vicces vagy valóban megkapó, szép, de ami a fő, hiteles epizóddal. A rendező ezeket azonban képtelen ízléses, fogyasztható egésszé összefűzni.

Mindezek tetejébe főszerepbe teszi ezt az évtizedekkel ezelőtt jelentős Shakespeare-színészként számontartott Jacobit, aki azonban már így, hófehér fejjel egy olyan túljátszott, közhelyes slemil-paródiát ripacskodik el, ami még egy közepes vidéki bohózatból is kilógna. Egész egyszerűen az a színészi játék, ami már a hetvenes években, a színpadon is bár kissé modoros, ódivatú, de még hatásos volt, az ma, 2016-ban a filmvásznon már rettenetesen sok. Ráadásul viszi magával ebben partnerét, a hajdan szintén igen jó nevűnek számító Elliot Gouldot is. Súlyosbítja a helyzetet a történet mai epizódjait alakító színészek fogalmatlan, civil “játéka”. Mindenki úgy játszik, mintha azt játszanák, hogy egy (rossz) színész játssza szerepüket – holott erről szó sincs. A legutolsó szappanopera-színvonal. Egyedül Gemma Arterton teljesítménye elfogadható a történetbeli szerelem női szerepében. Nagyigényű, viszont lehetőségeit kihasználni képtelen, kaotikus, gyenge film. 4/10

Advertisements
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s