Az univerzum története (Voyage of Time: Life’s Journey, 2016)

Terrence Malick (pl. ez) úgy tűnik, végképp bezárta magát a saját maga által épített kozmikus elefántcsonttoronyba. Ki sem lát már onnan. Az univerzum története, “minden idők leglátványosabb IMAX-filmje” és effélék, nagyjából alig több, sőt, tán még kevesebb is, mint az Élet fájából kimaradt jelenetek random egymásutánisága, amit nem egy épeszű rendező, nem is egy dilettáns vágó, hanem egy őrült véletlen-generátor rakott össze. Látványos mozi, legalábbis helyenként akadnak benne szép képek, lélegzetelállító távlatok – de azért hagyjuk már ezeket a bombasztikus ajánlásokat…

A sokáig rejtőzködő remeteként emlegetett rendező ma már valamilyen okból és eddigi gyakorlatával szöges ellentétben évente jelentkezik új filmmel, de már a hetvenes évek eleje óta foglalkozik a világ keletkezésének gondolatával, és azóta meg is akarja ezt filmesíteni. Nyilván nem voltak még a különféle filmtechnikai eszközök olyan szinten, hogy azok megfelelően közvetíteni tudták volna Malick látomásait, de valószínűleg producert sem talált ehhez a nagyravágyó/fellengzős projekthez. Viszont a már említett Élet fájában tulajdonképpen elmesélte ezt a mesét, és az engem -akkor- le is nyűgözött. Ma már, kétszeri megnézés után, nagyon nem adnék rá 10-est, legfeljebb 6, esetlleg 7/10-et… Szemfényvesztés volt az is, na. Be is nyaltam… Az azonban még játékfilm volt, tehát felül lehetett emelkedni a fellengzős hamukázáson. Az univerzum története viszont emblematikusan dokumentumfilm, melyben már nincs helye fikciónak, tudománytalan, öncélú művészkedésnek, olcsó (avagy éppen méregdrága) parasztvakításnak.

Ami minden Malick-filmben idegesít, az a mélabéla, elrévedő narráció. Itt szegény Cate Blanchett-ből szakadnak fel a szavak, mint Földanya lelkéből maga az Élet, nagybetűvel… De csak szavak ezek, melyek legtöbbször véletlenszerűen kapcsolódnak az éppen látható képekhez; összefüggéstelen, zagyva hablaty, mintha egy gyenge nu-age fűzfapoéta életműve lenne szavakra bontva, és jól összekeverve. Teljesen felesleges, nem tárgyszerű, még csak nem is lírai: erőltetett, fellengzős, bombasztikus szenvelgés csupán. Azonban dokumentumfilmet nézünk, melyet korrekt, lényegre törő, tudományos tényeken alapuló narrációnak kéne hajtania, ahogyan azt Sir Richard Attenboroughnál megszoktuk például, vagy éppen semminek, csak zenének, ahogyan Godfrey Reggio vagy Ron Fricke filmjeiben (pl. Koyaanisqatsi, illetve Baraka). Arról nem szólva, hogy az élet keletkezéséről, az élet körforgásáról a fent említett urak, és még mások már készítettek sok remek filmet, melyekből ráadásul a tudomány jelen állása szerinti tények és bizonyítékok alapján kaphatunk ismeretet a kezdetek kezdetéről és a világ végéről, valamint a köztes intervallumról.

Én magam nagy természetfilm-fogyasztó vagyok, a napi tévézésem 80%-át a NatGeo és a DigiWorld teszi ki, ezért különösen zavar ez a katyvasz. Legpozitívabban talán valamiféle imaként, fohászként lehetne felfogni ezt a másfél órát, melyben Malick női hangon mereng azon, hogy miért van ennyi baj a Földön, és hogyan jutottunk idáig. Azonban ennyi, magyarázat nincs, és az ima, a fohász sem filmes műfaj. Főleg nem dokumentumfilm. Különösebb összefüggés nélkül mutat néhány képet éhező afrikaiakról, izraeli katonák által földre kényszerített burnuszos palesztinokról, valamilyen tüntetésről, aztán jön jó félóra pacsmagolás. Keletkezik az élet, ami a vásznon szép, színes trutymókban, pacákban, buborékburjánzásban, zavaros, ha jobban belegondolok, kifejezetten undorító kotyvalékban úszó izékben jelenik meg – közben szól a szférák zenéje, Cate Blanchett meg rebegi, hogy Anya, hol vagy, hol vagyok, stb. Oké. Világűr, ködök, sok köd, trutymók, bolygók, bugyog, fortyog. Ez már a Föld. Ömlik a láva, sokáig ömlik a láva, víz alatt, víz felett – ez tényleg jól néz ki. Még akkor is, ha láttunk már működő tűzhányót élőben, hallottuk a hangját és láttuk a lassan hömpölygő olvadt kőzetet is. A forró vízben aztán lassan megjelenik az élet első csírái. Először baktériumok, trutymók, majd mohák, zuzmók, a nautilus-csiga és a tőrfarkú rák, ezek nyilván tényleg azok, mert ezek a mai napig élnek a tengerekben. Fák, égbe törő mammutfenyők, melyek fölött egy pteranodon száll el! Ember, az már régen kihalt! Szóval, bejön a CGI. Egy dokumentumfilmben. Itt feladtam. (Nyilván CGI volt már korábban is a sok űrbéli tájkép, meg a sejtosztódások, a trutymópacák, de ott még nem tűnt fel ennyire a képmanipuláció hazugsága.)

Nem mintha nem lenne elképzelhető egy ismeretterjesztő dokumentumfilmben, illusztrációként egy számítógép által generált őslény, de itt szó sincs ismeretterjesztésről, szó sincs tudományról, csak valami lila, összefüggéstelen, fellengzős hablatyolásról… ami aztán ettől kezdve -ekkor a film közepén járunk- óriási bakugrásokkal szökell végig a földi élet evolúcióján, néhány hindu ünnepről, illetve zsidó esküvőről bevágott jelenet közbeiktatásával, kihagyva fontos fordulópontokat, eljutva… Hova is? Nem tudni.

Túl hosszú lett ez, nem érdemel ennyit ez a film. Elég lett volna talán annyit írni, hogy sok paca, valamint az ősembereknek nincsenek nemi szerveik. Rendkívül rossz mozi. 3/10 (csak ezért a néhány képért)

Advertisements
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s