Filmnapló – 2017. március

A régi város (Manchester by the Sea, 2016) – Furcsa dolgokat produkált a 2017-es év Oscar-ceremónia. A tavalyi rasszista vád balhéja után idén egy olyan film kapta (amúgy szintén balhés körülmények között) a legjobb film címét, amiben szinte kizárólag feketék szerepeltek, s feketék alkottak, és a legjobb férfialakítás díját pedig egy olyan alakítás nyerte, amit általában észre sem szoktak venni Hollywoodban. Nincs arról szó, hogy Casey Affleck (a képen) rossz lett volna ebben a szerepben, csak éppen Oscart általában valami nagy, látványos alakításért szoktak adni (lásd Leo DiCaprio is mit össze nem szenvedett tavaly azért a rohadt szoborért, holott eddig szinte mindegyik alakításáért jobban megérdemelte a díjat, mint A visszatérőért…). Casey Affleck tulajdonképpen fád pofával végigmotyogja ezt a visszafogott, mindvégig eltitkolt, elrejtett érzelmekben tobzódó, csendes és mélyen emberi történetet, és jól teszi, mert ez a figura, akit játszik, ilyen. Egy szélesebb gesztussal, egy látványos kiborulással hiteltelenné, olcsó melodrámává tette volna az önhibájából, illetve saját szerencsétlenségéből bekövetkezett szörnyű tragédiáért vezeklő férfi történetét – így viszont igaz az egész, az elejétől a végéig. Kenneth Lonergan (pl. Margaret) elegánsan alkalmazott flashbackes történetmesélésében feltáruló, valahol banális, de ezzel mégis egyetemes érvényű filmje arra tanít, hogy mindannyiunknak megvan a maga személyes története és soha, semmikor nem szabad megítélni senkit első ránézésre, mert soha nem tudhatjuk, milyen történet miatt olyan és miért éppen azt csinálja akkor, amit. Ízléses, szép, szikár, karakán és férfias film. 8/10

Dal az agyonvert fiúért (Song for a Raggy Boy, 2003) – Egy valóságban megtörtént, de ahogyan a filmvégi inzert mondja, meglehetősen általános esetet dolgoz fel ez a film, mely Írországban játszódik a második világháború előestéjén. Aishling Walsh drámájában a Holt költők társasága-típusú fiúskolás, jó tanár kontra rossz tanár-történetek egyik valóságos verziójában a mélyen vallásos ír oktatási rendszer egyik speciális formájába, a katolikus ipari-javítóintézetek világába nyerünk betekintést. A történet a műfaj ismert fordulatain keresztül jut el a címből sejthető, igen brutális végkifejletig. (Spoiler!!) Tisztességes, eléggé karakán film, mely azonban megelégszik a főbb karakterek “rusztikus” jellemábrázolásával és a drámai konfliktus kissé didaktikusra sarkításával: de azért zsigerileg nem kis kéjes katarzist okoz a finálé, melyben a kommunista, spanyol polgárháborús veterán “jó tanár” nemes egyszerűséggel beleveri a bigott, rendkívül erőszakos és még ennél is korlátoltabb “rossz tanár” arcát Jézus szent szívébe… 8/10

Hurok (2016) – Azt hiszem, ez tipikusan egy olyan film, aminek láttán azemberek azt szokták mondani, hogy a magyar film szar. Madarász Isti bemutatkozó nagyjátékfilmje nem jó film, nem eredeti film, viszont tehetséges munka. Becsülni való az igyekezet, amivel a forgatókönyvet is jegyző fiatal rendező szemmel láthatóan egy precíz, komolyan vehető műfaji filmet szeretett volna készíteni, ami jól is néz ki (tényleg jól néz ki, és jól is van vágva). Technikailag is elég jó a sztori, logikailag viszont bukta, sőt, azt mondom hogy ez már csak a rossz magyar filmektől megszokott, nagyképű lila füst. Időhurkos történeteknek se szeri, se száma, azonban olyan NINCS, hogy egy szereplő ugyanabban a térben találkozik önmagával, sőt, még beszélgetnek is… Vagy ha ez a nagy ötlet, akkor azt úgy kell kidolgozni, hogy azt egy mezei néző is elhiggye, ne csak a rendező beavatott cimborái. Aztán az is egy fontos szempont, hogy valahogyan utalni kéne arra is, hogy ez az időhurok, ez mi? Merthogy, a valóságban józanul aligha találkozunk ilyen anomáliával, és az kevés, hogy egy alapvető, történetformáló motívum csak azért kerül bele egy filmbe, mert a forgatókönyvírónak éppen ilyen kedve van. Vagy csak arról szól ez az egész, hogy a főhős lelkiismeretébe vetünk egy pillantást? De nincs erre sem utalás. Száraz Dénes rosszul beszél, amit a hangulatfestő zenei környezetként folyamatosan szóló elektronikus maszatolás is tovább torzít, ami viszont botrányos, hogy még a ritkás poénokat sem lehet érteni ettől/tőle. Kudarcnak értékelem ezt a kísérletet. 3/10

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals, 2016) – Tom Ford (előtte Egy egyedülálló férfi) filmje érdekes kísérlet a thriller és a romantikus dráma összeboronálására, amelynek külleméből még mindig érződik alkotójának művészi előélete (Ford ismert divattervező “civilben”, bár pontosabban inkább főfoglalkozásban). Rendkívül elegáns, nagystílű film, fotelbe szegeznek a thriller-elemek, lidércesek a bosszú stációi (jó ebben az állandóan szomorú szemű Jake Gyllenhaal, az igen ördögi rosszfiút alakító Aaron-Taylor Johnson is, a tüdőbeteg nyomozót játszó Michael Shannonról nem is szólva), de a romantikus dráma-rész is erős (Amy Adams nagyot megy mostanában). Tulajdonképpen e két műfaj elegyéből létrejött plusz is szépen lejön a filmből, érezzük a szakítás utáni cserbenhagyottság “halálos” érzetét… Mégsem nézném meg e filmet még egyszer, mert túl hideg, túl kiszámított, túl merev. Nyilván egy kifutóra tervezett ruhaköltemény sem alkalmas másra, minthogy egyszer végigfusson benne egy tökéletes testű manöken a kifutón. Annak látványos, hétköznapi viseletre viszont alkalmatlan. Pont ennyi ez a film is. 7/10

Kávé és cigaretta (Coffee and Cigarettes, 2003) – Jim Jarmusch szkeccsfilmjének koncepciója az, hogy leültet két embert egy kávéházi asztalhoz, egy-egy csésze kávé (vagy tea) mellé, van az asztalon cigaretta is – és beszélgetnek. Erről, arról, sokszor csak a beszélgetés, a társas kapcsolatok kényszeréért, máskor pont ennek áthidalására, megint máskor csak úgy… Az idegesítőtől a mélyen emberiig, a bizarrtól az abszurdon át a realistáig más-más hangulatban, szemléletben, de mindig az ember áll a középpontban, valamint az a tulajdonképpen elfecsérelt, eltékozolt, egészségtelen idő (és energia), melyet kávézással, cigarettázással és fecsegéssel töltünk – ami legtöbbször maga az élet, nagybetűvel. Kedvencem most az Albert Molinás rész, illetve legutóbb a két rapper+Bill Murray-s, de akárhányszor nézem, mindig más… 8/10

Könyörtelen idők (1992) – Egy magyar film bemutatója kapcsán szinte mindig felhördül az internet mindenhez is értő népe, hogy miért nem foglalkoznak inkább a magyar filmesek a magyarság igazi tragédiájával, Trianonnal, az ruszki megszállással, stb. Miért mindig csak a zsidók, meg a komenisták… Nos, ez a film –Sára Sándor remek rendezése- például ékesen bizonyítja, hogy a hőzöngés és a hörgés helyett inkább művelődni kellene. A Domahidy Miklós (A lapítás iskolája című) regényét adaptáló történetben egy őrmester és négy bakája szökik meg a második világháborúból egy hamisított menetlevél segítségével, és próbál hazajutni a menekülő németek, a tomboló nyilasok, az előrenyomuló ruszkik és az éppen erősebbnek látszóval kollaboráló, hátországbéli magyarok mátrixában. Picit hajaz a sztori Keletiék zseniális Tizedes és a többiek-jére, azonban ez a történet annál mélyebben drámai és tragikus, mindamellett hogy karcosan igaz is. Öt plusz egy parádés színészi alakítás (Seress Zoltán, Stohl András, Szarvas József, Őze Áron, Mihályfi Balázs, valamint Andorai Péter a szolgabíró szerepében), valamint a pontosan megírt történet, egy precízen és bátran megfogalmazott problematikát tár fel világosan, örök idők okulására. Egészen kiváló, ezzel együtt méltatlanul alulértékelt alkotás. 9/10

A bennfentes (The Insider, 1999) – Az, hogy manapság már csak elvétve lehet mainstream filmben cigarettázó karaktert látni (vagy ha mégis, akkor az szinte kivétel nélkül negatív karakter), annak sok köze van ahhoz az annak idején nagy port felverő esetnek, melyben egy nagy cigarettakonszern kirúgott fejlesztő vegyésze eskü alatt vallotta meg, hogy a cigarettagyárak kémiai úton manipulálták a cigaretta nikotintartalmát, hogy így gyorsabban és erősebben szoktassák hozzá a dohányosokat a termékükhöz. Michael Mann 160 perces drámája ezt az ügyet dolgozza fel igen alaposan az egyaránt remek teljesítményt nyújtó Russell Crowe (a kirúgott vegyész) és Al Pacino (az ügyet médiaeseménnyé és országos botránnyá formáló újságíró) segítségével, mely egyben tökéletesen megvilágítja azt is, hogy miért tartják sokan Amerikát a szabadság földjének még akkor is, ha ott is akadnak korrupt politikusok, profitéhes kapitalisták és számító, cinikus gazemberek – ugyanis eddig minden körülmények között és ellenére, mindig volt arra esély, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését, illetve, akinek igaza van, az meg a jutalmát; hogy győzhet az igazság. A film amúgy hossza ellenére is igen feszült hatásos alkotás, már ha hajlandóak vagyunk odafigyelni rá. 8/10

Reklámok
Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2017. március bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Könyörtelen idők – felírva a megnézendők listájára! 🙂

    • efes szerint:

      Ja, abszolút méltatlanul elfeledett film, és ráadásul pont abban a topikban, amit mindig felhánytorgatnak a magyar filmmel kapcsolatban: miért mindig csak holocaust?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s