Amerikai pasztorál (American Pastoral, 2016)

Nem szeretek azon rugózni, hogy adott esetben egy jó könyvből hogyan lehet rossz filmet csinálni, illetve, lehet-e egyáltalán jó filmet csinálni jó könyvből; hogy létezhet-e olyan filmadaptáció, mely legalább összevethető az alapanyagul szolgáló regénnyel. Értelmetlen polémia ez szerintem, ugyanis létezhet olyan filmes olvasat, mely művészi minőségében képes önálló, szuverén alkotásként megjelenni, kvázi feleletként az eredeti regény által feltett kérdésre, miközben értelemszerűen egy bármilyen film, mely regény alapján készült, csupán a rendező olvasata az adott műről. Pont olyan, amilyen minden egyes olvasónak megjelenik az agyában, aki szintén olvassa az adott regényt. Csak más, és neki volt alkalma arra, hogy ezt el is mesélje egy csomó olyan embernek, akik valamilyen okból nem olvasták az alapregényt, vagy olvasták, de újra élnék az élményt. Nos, ez utóbbiak azért elég gyakran kénytelenek csalódni, mert a film ritkán képes reprodukálni azt a képet, amit az olvasó kialakított magában.

Philip Roth jelenleg az amerikai irodalom egyik legnagyobb tekintélyű reprezentánsa, A Portnoy-kór című regénye anno kedvencem is volt, viszont a Pulitzer-díjjal jutalmazott Amerikai pasztorál című művét nem olvastam, így kénytelen vagyon Ewan McGregor olvasatára hagyatkozni. Az Amerikai pasztorál első rendezése az inkább színészként ismert McGregornak, aki nem kis önbizalomról tanúbizonyságot téve, a főszerepet is eljátssza benne. Vegyük át még egyszer, mert fontosak a részletek. Tehát az utóbbi évek egyik legnagyobb jelentőségű amerikai regényét egy helyes, megbízható, de azért valljuk be, igazán komoly szerepekben azért még nem bizonyított színész rendezi meg különösebb rendezői előélet nélkül, bemutatkozásképpen, ráadásul úgy, hogy az évtizedeken átívelő történet egyik főszerepét is eljátssza benne… Hát, nem tudom. Szeretem a merész embereket, a merész terveket, de ez látatlanban is elég felelőtlen vállalkozásnak tűnne – s főleg az megtekintés után!

Mivel Roth ezen regényét nem olvastam, ahogy jeleztem már az elébb is, csak feltételezni tudom, hogy az elismerés, a riszpekt annak szól, hogy az amerikai pasztorál a jellegzetes, tipikus amerikai kisember valamiféle tablója, egyfajta összegző jellegű, nagy mű, melyben az említett toposz legfontosabb ismérvei kerülnek új megvilágításba, mondjuk az amerikai történelem utóbbi fél évszázadának történései fényében. Hogyan élte meg tipikusan szürke, jólfésült, szorgalmas és becsületes életét, a törvényt feltétlenül tisztelve és betartva, miközben saját gyermeke nem elégedett meg a kor kihívásaira adott válaszaival és gyökeresen új útra lép…

Mindezt a filmből következtettem ki, s ha ezek nem érvényesek a könyvre, arról is McGregor tehet. De leginkább arról tehet, hogy az Amerikai pasztorál filmváltozata bizony eléggé közepes lett. Nyilván túl nagy falat volt ez egy kezdő rendezőnek, akinek talán több energiája, figyelme maradt volna az adaptációra, ha a főszerepet lepasszolja egy másik jólfésült, tiszta tekintetű, megnyerő arcú színésznek, akad ebből a karakterből néhány ezer Hollywoodban. Viszont ez így tényleg nem lett több egy szép, de minden különösebb egyéniségtől mentes melodrámánál.

Közhely, hogy minden lányos apa “szerelmes” a lányába, főleg, ha az a lány egyke is, és nem kisebb, csak pikánsabb közhely ennél az, hogy az ilyen lányok is “szerelmesek” édesapjukba. Természetesen, egy ilyen szerelem sohasem teljesedhet be, főleg nem egy klasszikus nyárspolgári környezetben, hiszen szörnyű bűn a vérfertőzés (mégha a valóságban, de a művészetben is akadnak erre aberrált példák). Klisé az is, hogy a viszonzatlan szerelemtől szenvedő fél olykor bizony vad dolgokra képes… Sajnos, Roth vélhetően ennél sokkal nagyobb ívű, nagyobb jelentőségű történetéből McGregor csak az előbbiek körbetopogására képes.

Persze, azt, hogy ez a film annál többről kell, hogy szóljon, mint egy félresiklott apa-lánya kapcsolat, ebből a filmből érezni meg, azonban ezeket a fontos jelentéssíkokat McGregor csupán jelzi, de nem ábrázolja. A lány kacskaringós útjának csupán stációit látjuk, míg a főszereplő kisemberről csak azt tudjuk meg, hogy képtelen kibújni a bőréből és képtelen elfogadni egy övétől gyökeresen különböző életformát, életstílust és életfelfogást, miközben hihetetlen erővel ragaszkodik ahhoz a képhez, amit elképzel a lányáról. Pedig Dakota Fanningban simán megvan az a drámai erő, az a szuggesztivitás, amivel meg tudná jeleníteni azt a hatalmat, ami képes porrá zúzni az ún. amerikai álmot, s bár ebből mutat ízelítőt is, de többre nincs alkalma. McGregor csupán némi hisztivé silányítja a nemzedéki lázadást vagy a forradalmat – adott nézőpont szerint.

A film amúgy szép, igényes kivitelű darab – csak éppen tartalmilag csalódás. 6/10

Reklámok
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s