Sense8 (2015)

Ritkán írok sorozatokról, mondjuk brazil szappanoperáról meg egyáltalán nem, ezzel nem  értékelni akarom azok színvonalát, csak azt, hogy nehezen kötnek le. 🙂 A Sense8 Christmas Special című része a 2. évad pilotja, és mint ilyen felvezeti a következő évadot. Kissé zavarba is jöttem a több mint egy órás széria-nyitó filmen. Már a sorozat első szériája is a képernyő elé ültetett, de a mostani felvezető viszont oda is szegezett.

Az tagadhatatlan, hogy erősen Wachowskis a mozi (kreátorai a Mátrixból ismert Wachowski nővérek/bratyók), ez átjön minden beállításon, a színészek játékán, a fényképezésről nem is beszélve. Rossz szokásom, hogy ha képet látok, azt asszociatív módon társítom máshoz. Nekem hirtelen a Baraka képei tódultak fel: pillanatok, emberek, egy arc, egy helyzet egy interakció. Majd a Felhőatlasz összetett idősíkja. Mint virágok, melyek lassított felvételen nyílnak és záródnak, fejlődnek, majd az élet rendje szerint elpusztulnak. Itt viszont embereket látunk és velük csodákat, képességeket a jóra, a másik megmentésére, a társadalom ellen és a rossz ellen, vagy akár csak önmagunk ellen.

Valahol olvastam: „Vagy imádni fogod, vagy utálni, középút nem nagyon van”, ami teljességgel igaz is erre a sorozatra. Vagy beszippant, magával vonz és elvarázsol, vagy arra fogsz gondolni, na, megint a buzik, megint mi az, ami nem működik az életben. De akkor már nem érdekelnek a sorsok és történések, akkor csak a hibákra fókuszálsz. Persze, teheted és tehetitek, mert mindenkinek joga van véleményt alkotni, ki döntheti el, hol van az egy és örökké érvényes igazság?

Talán nem is létezik, talán ez a sorsunk: keresni az utat, jobbá tenni magunkat, másokat, míg erőnk és kiáltásunk engedi. Aztán csak visszahull hangunk a velünk kiáltók kórusába és elmerülünk a történesek időfolyamában?

A Sense8 talán nem több, de nem is kevesebb, mint film, ami rólunk szól, esendőségeinkről, a vesztett vagy nyert hitről. Arról a vágyott és talán soha el nem érhető tökéletességről, amit az ember szeretne elérni, és olyan keveseknek adatik meg. Alkotunk, létre hozunk műveket és közben cipeljük a disszonancia „keresztjét”. Hol félre sikerült életeket, hol megbicsaklott álmokat, melyek visszatükröződnek életünk óceánjában, ahol úszunk, majd alámerülünk, és átadjuk helyünket a körforgás új szereplőinek.

Nehéz nem arra gondolni, hogy mulandóak vagyunk és csak egy-egy percet kapunk ebben az idő óceánban, jobb estben nyomot hagyva, rosszabb esetben névtelenül eltűnve. Addig is élünk, vagyis megpróbálunk tartalmas életet élni, hol pedig önpusztítót. Vagy csak részt venni ebben az egy dal erejű életben. Persze, mondhatjuk azt is, hogy láttunk már ilyet, na és a nagy érv ott van, a Felhőjáték, amiben már volt hasonló és írásom elején már említést tettem. Töredelmesen bevallom, kedvelője vagyok a szomorú, lassú filmeknek – talán ezért is váltam a keleti filmek rajongójává, ahol tér és idő, a gondolat és üzenet sugárzik a képekből. A Sense8 is ezt teszi velem: beszippant, bűvöletben tart, életeket hoz közel hozzám és én hagyom. Hagyom, mert van benne valami szívbemarkolóan fájdalmas és ugyanakkor felemelő is, a lehetek ilyen, de olyan is, aki más útkeresésének megélője.
Kinek, kinek kénye, ténye vagy kedve szerint.

Így aztán aki még nem látta az első évadot javaslom , hogy tekintse meg és a május 5. induló II.-t is amely remélhetőleg hozzánk is eljut. 8/10

Advertisements
Kategória: Film, Perry írásai | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Filmnapló – 2017. május | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s