Mennyiféle 1945 van? (1945 – magyar film, 2017)

Talán megbocsájtják olvasóim, hogy nem igazán a filmről esik szó, de amúgy is megszokhatták tőlem, hogy inkább a történés mögötti gondolatok azok, amik inkább izgatnak és remélem önöket is..

Látok egy filmet, és elkezd az agyam kattogni miért, hogyan, ki, mikor és mit tett? Finom megközelítésben 1945.április 4-én, Magyarországon hivatalosan véget ér a II. világháború. Még minden mámoros, hitek és örömök között várni valami újra , valami olyanra, ami nem volt és hinni, hogy a holnap szebb lesz. Korai örömök. Talán egy csapásra jobbak leszünk, ami volt, meg sem történt. Olyan életet élni, ami a múlt sötét pillanatait nevető holnapra váltja. Azok az emberek akik nyilasok voltak, istenítették a germán (inkább valami hamis ősmagyar… – efes) mítoszt, meghozták az x. zsidó törvényt, egyszer csak semmivé foszlanak (vagy beállnak a győztes oldal soraiba – efes). A száműzöttek hazatérnek, mint azt Radnótinál olyan szépen lélekhez szólóan olvasni lehet.

Egyszóval olyan lesz ez az ország, mint egy ív tiszta papírlap, amit csupa szép szavakkal, tartalommal lehet majd tele írni. Pedig számos olyan megválaszolatlan kérdés van még napirenden, amelyek szintén döntő jelentőségűek a zsidóság múlt századi történetében. Ezek közé sorolhatjuk a háború utáni kivándorlási hullámot. Igaz, ebben az esetben sem szakadhatunk el teljesen a holokauszttól. Mi bírhat rá embereket, hogy elhagyják ezt a kis föld darabot, melyet hazájuknak mondanak és éreznek, maguk mögött hagyva múltat, a lehetséges jövőt, gyökereket apák és anyák sírjait, zsinagógát, rítusokat, a megélt és hozzájuk tapadt Magyarországot?

Nehéz erre válaszolni, talán csak mint ködszurkáló, homályos okok merülhetnek fel. Egy ország, mely kitaszított, egy ország, amely megbélyegzett, egy ország, mely tevékenyen részt vett honfitársai kiirtásában, ki akarna vissza térni oda, hol magyarok köptek le magyarokat, boldogan és önfeledten kacagtak a deportáló vagonok mellett és még “útravalóval” is ellátták őket. Ennek tükrében talán érthető, hogy azok, akik kivándoroltak, csak új életet szerettek volna kezdeni, maguk mögött hagyva a borzalmakat. Számomra mégis sokkal izgalmasabb kérdés – ha szabad izgalmasnak nevezni – az, hogy mi bír rá embereket arra, miszerint visszatérjenek meghurcolásuk és megaláztatásuk helyszínére?

Erről szól az 1945 Szántó T. Gábor elbeszélése alapján, önmagában is szikár végletekig lecsupaszított történet, tele csendekkel, feszültséggel és emberi pillanatokkal. A film ezeket a csendekkel teli pillanatokat viszi tovább, már-már gyötrő feszültséggel mesél az életről, arról, hogy miképpen is létezünk a mi kis világunkban. Szégyenről a mások ellen elkövetett bűnökről. A létező vagy nem létező kollektív felelősségről arról amit olyan könnyen feledni tudunk. Önvizsgálatról, széthordott vagyonokról, melyek darabjai még a mai napig fellehetőek polgári lakásokban, vallási tárgyak, melyek jobb korban a vallás letéteményesei voltak, mára pedig olyan polcokon díszelegnek, melynek gazdáinak fogalma sincsen mire használták őket.

Természetesen működik az átalakulás a csendőr mára rendőr és nagyon vigyáz a szocialista ember életére vagyonára (Terhes Sándor). A fókuszban pedig ott van Szentes István (Rudolf Péter) a “jég hátán is megélő” magyar mintapéldája. Aki átível korokon és helyzeteken, kiszolgál, elvesz, változik és az a kaméleon, akinek nehéz azt hinni létezik-e erkölcsi tartása? Emberi volta a szerzés és megoldás keresése körül forog. Írhatnám az ettől sokkal becsmérlőbb jelzőket is, de nem teszem mert saját emberi tartásomat aláznám meg azzal ha ezt megtenném. Ejtenék néhány szót a fényképezésért is, mert bőven megérdemli. Azért is (Ragályi Elemér volt az operatőr), mert a képek és a rendezés olyan mélységekig kapcsolódik, fonódik egymásba, hogy nem lehet elválasztani és külön venni őket. Támogatják, erősítik egymást, ahol a történet, rendezés hallgat, ott a képek beszélnek, ott pedig, amikor a gondolat erősödik fel, szemérmesen a film képi világa engedi a történést előtérbe.

Súlyosan és szomorúan borul a filmre a felelősség gondolata. Az a pillanat, meddig szabad és lehet hallgatni, meg nem történtnek láttatni emberi tragédiákat, és itt tényleg nem a holokausztról akarok beszélni és a film sem teszi. Egyéni tragédiákról fest képet életekről, a faluéról, a visszatérőékről. Emberekről, akik hallgatva tértek vissza és hallgatás fogadta őket. Bűnökről és megbocsátásokról, belső vívódásról, félelmekről az elkövetett bűnök súlyáról.

Mitől válik Passióvá, kis képzavarral, a két zsidó útja az állomástól a falu közepéig, kik és miképpen fogadják őket, kinek van félni valója és így tovább? A balladai megfogalmazású képek pedig csak peregnek egymás után színeiben eltartott fényképezéssel. A képi élmény a nézőé, mint ahogy a történet sem ítélkezik. Szikáran és tárgyilagosan elmond egy történetet, nem kínál feloldozást sem oktrojáltan, nem mesél a nézőre bízva a döntés jogát.
A kérdés mennyire vagyunk benne ebben a történetben? Lassan eltűnik az a generáció akik megélték ezt a világot. Az emlékezetet, ezt az állandóan változó valamit új élmények fogják érni. Lassan történelemmé nemesül a holokauszt és nem lesznek többé áldozatok és nem lesznek az áldozatokon élősködők sem. Csak az emlékezet marad, egy társadalom emlékezete és az tényleg nem mindegy, hogy milyen lesz. Acsarkodással teli, vagy megértő, talán megkövetéssel feloldó.

Végezetül kedves kollégámtól, Klág Dávidtól idéznék:
“És mielőtt jönnének a huhogók, akik megint Saul fiát kiáltanak, meg zsidó uralmat kiáltanak, azokat el kell keserítenem: az 1945  magyarokról szól. De nem biztos, hogy örülünk neki”. (Ez bizony így is van – efes) Ehhez az igen pontos megállapításhoz csatlakozva csak annyit teszek hozzá: talán nem veszett ki a humánum az emberekből, talán nem leszünk saját múltunk foglyai, talán nem lehetséges a jövőben a torz eszmék újra éledése. Szeretnék hinni benne!
8/10

Reklámok
Kategória: Film, Perry írásai
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Mennyiféle 1945 van? (1945 – magyar film, 2017) bejegyzéshez

  1. Irina Simon szerint:

    én is szeretnék hinni! de realistaként úgy gondolom, ma ugyanígy, vagy ígyebb történne minden.
    Megnéztem, szép, jó film. Nagyon! Hazafelé igyekeztem felidézni anyám emlékező szavait, a falujából éjszaka elhajtott zsidó emberekről, a másnapi fosztogatásról, nagyapám nyilvános kifakadásáról a fosztogatók, kárörvendők felé, a korabeli nyilas-párti aktivistáról, aki ezért megfenyegette nagyapámat ( nyilasból aztán ő vált aztán a 60-as években a helyi közösség legaktívabb pártkatonájává) A “temetés” aztán a 70-es években a Rosenberger család egyetlen túlélője részéről itt is megtörtént, “szűk családi körben” ……

  2. perry55 szerint:

    Kedves Irina!
    Köszönöm, hogy megosztotta velem családi emlékekeit, valamint azt az őszinteséget amit kevesek éreznek magukénak. Szinte mindannyiunknak vannak ezen a vonalon pro és kontra történeteink. Arról nem is beszélve, hogy a “kontrák” a mai napig hallgatnak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s