6,9 a Richter-skálán (6.9 pe scara Richter, 2016)

A “harminchat fokos lázban” égő József Attila ugrik egyből az eszembe, mikor látom ezt a bolgár és magyar koprodukcióban készült román filmet, valamint Bob Fosse zseniális Mindhalálig zene című musicalje. Összekötő kapocs köztük a depresszió, mint betegség. Szegény Attila, valamint Bob Fosse zsenialitásához azért messze nem mérhető Nae Caranfil helyenként azért zavarba ejtően idétlen, máshol ritmikailag pontatlan 6,9 a Richter-skálán című mozija, de azt sem tudom mondani, hogy érdektelen vacak.

A történet főszereplője itt is egy művész, Tony (Laurentiu Bãnescu) a negyvenes színész, aki Orfeusz mondai pokolra szállásának musical műfajban elmesélt történetének bemutatójára készül a főszerepben, egy meglehetősen link, anarchikus, tehetségtelen színházi társulat tagjaként, miközben láncdohányos, önbizalomhiányos, munkanélküli, ezért depressziós felesége (Maria Obretin) az idegösszeomlás határán szívja egyik cigarettáját a másikról meggyújtva. Egy reggel gyenge földrengésre ébred, ami talán elérte a Richter-skálán a 4,9-es fokozatot is, azonban ez az élmény az amúgy is neurotikus színészben érzelmek, félelmek és kényszerképzetek olyan láncreakcióját indítja el, melynek vége beláthatatlan – nem véletlenül egy jóval erősebb, 6,9-es fokozatú rengés a film címe.

Caranfil humora -merthogy a film végül is zenés vígjáték, már műfajilag- elsősorban akkor él, amikor a történet sodra az abszurd felé kezd csúszni, amikor úgymond, “reálban” történnek a dolgok, az számomra kínosan gagyi. Ripacskodás színészi értelemben, béna, erőltetett, mint társadalomrajz és sekélyes, mint dráma – a Szomszédok című hírhedt teleregény “intellektuális mélységei” köszönnek vissza. Az érdekes az, amikor a bumfordi, beszólogatós, hazudozós, kamuzós édesapa (Teodor Corban) az életre, és a velejáró gondokra magasról tevő karaktere megjelenik a történetben, miközben Tony elméjét teljesen összezavarja a szerepre való felkészülés pszichózisa, a földrengéstől való félelem és feleségének szeretetéhsége, amikor Tonyt rémálmok kezdik gyötörni és mindezzel párhuzamban látjuk a színpadra állítandó musical próbáinak nihiljét; a film ekkor, ebben a káoszban kel igazán életre. Caranfil a film poentírozásában ügyesen használja ki a zenés műfajok azon -absztrakt- jellegzetességét, hogy a szereplők a műfaj sajátosságainak megfelelően, az érzelmi csúcspontokon és a legdrámaibb pillanatokban dalra fakadnak és táncra perdülnek. A 6,9 a Richter-skálán esetében -szerencsére, mert Bãnescu azért nem olyan jó énekes- ez nem történik minden alkalommal így, de azért a csúcsokon nem lesz mese. A tánckar viszont dögös és jól is táncolnak (a zene sem rossz, s végül is a vetítés után románul dünnyögtem a finálé refrénjét magamban, miközben hazafelé bringáztam – ez azért jelent valamit). 

Szóval, furcsa, helyenként talán idétlen, de összességében mégis szerethető komédia lett ez a végére. Inkább érdekességeket kedvelő, talán a harmadik ikszen már túllendült nézőknek ajánlandó. 6/10

Reklámok
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s