asanisimasa

Emlékképek (Powidoki, 2016)

Advertisements

A film festői nyitóképén fiatal festőnövendékek festik képeiket a természet lágy ölén. Minden olyan, mint amit amúgy joggal várhatunk egy idős, tisztességben megőszült filmrendező utolsó filmjétől. Lágy színek, csendes elrévedés, visszafogott, bölcs derű. Ahogy a Mester legurul a hegyoldalán kacagó tanítványaival egyetemben, egy idilli világ képzetét látjuk Andrzej Wajda pályáját lezáró alkotásban, az Emlékképekben. Azonban Wajda nem az a filmrendező, aki feladja, még utolsó filmjében is harcol. Az idilli világ képzete hamar szertefoszlik, és mint oly sokszor már, újra az ötvenes években vagyunk, a sztálini típusú lengyel diktatúra kellős közepén, melyben már nincs helye egy olyan művésznek, aki a festészetet Chagall, Kandinszkij és Malevics társaságában tanulta és akinek esztétikai fogalmai a szabadságról gyökeresen ellenkeznek a sztálini kultúrpolitika Lengyelországban is tért nyerő sematizmusától, a szocialista realizmustól. Wladyslaw Strzeminski valós személyiség volt, akinek 1952 december 28-án bekövetkezett halála egyértelműen a kommunista rezsim számlájára írandó.

Önmagában is megrendítő az a tény, hogy a tragikus sorsú festőművész életrajzát készítő filmrendező is elhunyt a film befejezését követően (2016 október 9-én), Wajda búcsúüzenete azonban úgy szervesen rögzülő, gránitszilárdságú lezárása hatalmas ívű pályájának, hogy egyben összegző jellegű, kristálytiszta összegzése is. A filmből ki nem derülő okok miatt félkezű, féllábú festőművész, akadémiai tanár sorsa tipikusnak mondható, bármelyik nemzet társadalma bővelkedik efféle sorsokban, melyek kénytelenek voltak hosszabb-rövidebb időt eltölteni bármilyen ideológián alapuló diktatúrában. A magyar művészet is tele van szörnyű, tragikus sorsú fényes tehetségű művészekkel, írókkal, költőkkel, festőkkel, filmesekkel, akiket maga alá gyűrt a Horthy, a nyilas vagy a kommunista rendszer, akik voltak olyan erősek, olyan szilárdak saját meggyőződésükben, hogy azokat nem adták fel különféle engedményekért, melyekkel az adott rendszer magába olvasztotta volna őket. Inkább haltak bele az italba, a kábítószerekbe, a szegénységbe és az éhségbe, méltatlan elfeledettségbe, minthogy elvtelen, gyáva kiszolgálóivá váljanak egy elnyomó, elbutító, gonosz hatalomnak. Pontosan fogjuk érteni így Strzeminski életét, indokait, érveit és hitét, mégha talán a festészetet illető elvont, filozofikus elméleteit, absztrakt művészetét nem is feltétlenül (ami nem jelenti azt, hogy ne érné meg ezzel is foglalkozni egy kicsit). Viszont az igazán dühítő, hogy amint látjuk, hogyan darálják be ezt a szimpatikus, széles látókörű, nagyformátumú gondolkodó művészt az ostobaságukat féktelen arroganciával tetéző, kommunista csinovnyikok, világosan érezzük azt is, hogy ezek annyira ugyanazok, mint akik most vannak, hogy az valami rettenetes. Pontosan ugyanúgy működnek, ugyanolyan szűk látókörű, műveletlen barbárok.

A film amúgy perfekt, minden ízében hagyományos eszközökkel operáló történetmesélő film, mely Strzeminski életének utolsó néhány évét követi végig. Pontosan ragadja meg a festő életének sorsfordulóit, minden ok-okozati viszony, minden reláció világos, tiszta, pont annyira, mint amilyen sötét kort ábrázol. Feszesre húzott, lényegre törő, erős film, ha nem tudom, hogy egy kilencven éves, agg rendező utolsó rendezését látom. Még az olykor fizimiskájából adódóan hihetetlenül naivan álmélkodó Boguslaw Lindát is el tudom fogadni Strzeminski fizikailag torz, szellemileg viszont fényesen ragyogó alakjában. 9/10

Advertisements