Kisvárosi gyilkosok (Dræberne fra Nibe, 2017)

Ha azt halljuk, hogy dán (svéd, neadjisten norvég) feketekomédia, azért sokan dörzsölni kezdjük mancsainkat, hiszen egyből felötlik agyunkban valami a Zöld hentesektől a Halott hó alól támadó náci zombikig terjedő, északi moziverzumból. Hogy aztán van-e okunk örömre, mondjuk ezúttal a Kisvárosi gyilkosokat illetően, az már egy másik dolog. Ole Bornedalt akár a bizarr, morbid témák szakértőjének is tarthatjuk, hiszen általam látott eddigi filmjeiben kivétel nélkül előkerült valahogyan a halál ténye, de még inkább előkerültek a különböző módon elhunyt emberek korpuszai, azonban messze nem tragikus, hanem sokkal inkább valamiféle furcsa, kifordított kontextusban. Első sikere, az Éjféli játszma egyenesen egy hullaházban játszódik, a Szabadíts meg a gonosztól Dánia idegenrendészeti problémáiba tenyerel bele brutálisan, ám úgy, hogy közben röhögünk az egészen. A Csak egy szerelmesfilm sem “csak egy szerelmesfilm”, hiszen itt hovatovább még nekrofília gyanújába is keveredik a kapuzárási pánikban leledző főhős, miközben a film mégsem válik botránykővé. Ő követte el viszont minden idők egyik legdrágább skandináv filmjét is, mely “csupán” egy elmegyógyintézetben játszódik, azonban a Dina vagyok szerintem egyértelműen kudarc.

A Kisvárosi gyilkosokat sem mérhetjük az egészen zseniális Szabadíts meg a gonosztól-hoz, vagy a hasonló minőségű Csak egy szerelmesfilmhez – szerencsére nem is akkora bukta, mint a Dina vagyok. Tisztes középszernek mondanám, ha egy gyilkosságokban és bérgyilkosokban tobzódó vicces történet egyáltalán lehet középszerű. A kiinduló szituáció itt is egy (pontosabban két) házastársi kapcsolat működésképtelensége, mely egyenesen odáig fajul, hogy az egyik fél (Ulrich Thomsen és Nicolas Bro) bérgyilkost -Igort, a vodkát vedelő orosz szakembert- bérel, hogy likvidálják kőműves-vállalkozásuk bevételét intenzíven költő, ám munkában megfáradt férjeiket kedvességgel egyáltalán nem kényeztető asszonykáikat (Mia Lyhne és Lene Maria Christensen), akik viszont megneszelve férjeik ellenük szőtt terveit, hasonló méretű ellencsapásba kezdenek – egy idős, nett angol hölgy, valójában egy igazi “eltakarítónő” megbízásával.

Sajnos, Bornedal ezúttal megmarad a felületi feszültségek -igaz sajátos ízű- csillapításánál és jelen filmjében nem merül ennél mélyebbre, ráadásul a fontos mellékszereplők, a folyton részeg orosz bérgyilkos, vagy a nett, angol vénkisasszony karakterei is fájón közhelyesek. Néha-néha elkapja ugyan a fonalat és valóban vicces és szórakoztató a két balfék és nagyravágyó feleségecskéik története, de mindösszesen az egész sztori mégsem több a közepesnél. Bár a bizarr, morbid skandináv vonal tényszerűen megvan, maga a film mégis inkább az angol fekete komédiákra hajaz, azonban azok speciális humora nélkül. A Kisvárosi gyilkosok humora inkább in-ter-né-sö-nell, kiherélt humor, amin Thomsen és Bro kissé fáradt komédiázása sem erősít. És akkor nem szóltam a Dumb és Dumberezésről, a “két ketyósozásról”, mint a film egyik leitmotivjáról, ami még messzebb, de még értéktelenebb távlatokba vész… Persze, a nyári uborkaszezonban akár ez a film is üdítő lehet – de Bornedal korábbi, minőségi munkáihoz képest ez nem több, mint ujjgyakorlat. 5/10

Advertisements
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s