Dunkirk (2017)

Rendkívül jól szerkesztett, helyenként valóban lélegzetelállítóan látványos háborús freskó Christopher Nolan legújabb mozija a Dunkirk, de azoktól a szuperlatívuszoktól én mégis tartózkodnék, amellyel az első körös kritikák túlnyomó többsége él. Szép film, jó film, de hogy ilyet még nem láttunk, az azért erős túlzás. Michael Baynél egyértelműen beljebb van a Dunkirk, ízlésben, gondolatban, tehetségben egyaránt, s bár nyilvánvalóan hülyeség nagyjából azonos témájú filmeket úgy versenyeztetni, mint futókat a 100 méteren, azért ha jobban belegondolunk és visszaásunk emlékeinkbe, biztosan találunk olyan alkotást, amelynél ugyanazt gondoltuk, mint most.

A háború természetéről bizonyosan nem mond el többet, mint Kubrick Acéllövedékje, vagy Tanovic Senki földje című alkotása. Vagy gondoljunk Clint Eastwood kétfenekű Iwo Jima-projektjére, Coppola Apokalipszis, most-jára… Az ismeretlen katona (uhh, nagyjából így fogadta a nép tavaly nyáron Mel Gibson Fegyvertelen katonáját is), a névtelen hősök alakját hány filmben énekelték már meg? Ryan közlegény megmentése milyen látványos volt? És Ken Annakin fekete-fehér létére is monumentális drámája, A leghosszabb nap? Milyen légicsatákat láttunk a Star Warsban, Az angliai csatában, a Flyboysban, de akár a lesajnált Michael Bay Pearl Harborjában is? Mennyire nyomasztó volt a víz alá szorulva, a halál közvetlen közelében Wolfgang Petersen tengeralattjárójában?

Ezek (és még jónéhány egyéb más, háborús témájú alkotás) jellemző motívumait gyúrta össze Nolan egy valóban izgalmas, látványos és azért az érzelmekre is ható alkotásban. Azt tudjuk már Memento óta, hogy bravúrosan szerkeszt: itt is szépen fonja össze a szálakat, egy szakaszából egyedül megmenekült közlegény, egy pilóta, egy angol civil önkéntes, aki kis kirándulóhajójával indult neki a csatornának, hogy segítsen hazahozni a németek (miért nem náci németek, miért csak az arctalan ‘ellenség’?) által bekerített 400 ezer angol katonából minél többet, egy fiú, aki azt sem tudta, mire vállalkozik, egy tengernagy; néhány angol sorsát, akiket a történelem belesodort a második világháború egyik nagy katasztrófájába, a Dunkerque-i csatába.

A cselekmény talán néhány óra történéseit meséli el, néhány kulcspillanatra fókuszálva, melyekben a jónéhány különállóan futó szál összefut, majd különválik. Bizonyos esetekben él az időeltolás eszközével is, mely az adott jelenet főszereplőjének nézőpontja által kerül a bele a történet kronológiájába. Egy csata, főleg egy nyilvánvaló katasztrófával fenyegető csata közben valószínűleg csak kevesen mondanak irodalmi igényességű mondatokat, ennek megfelelően a dialógok ritkásak, zaklatottak, bár a mentést irányító parancsnokot alakító Kenneth Branagh szájába azért sikerült adni olyan bombasztikus mondatokat, melyektől lefejeltem az előttem lévő ülést. Nolan -számomra meglepetésszerűen- egészen visszafogottan ábrázolta a csata poklában túlélni akaró egyszerű katonák szenvedéseit, néha az életösztön által diktált aljasságokat is, nem hősöket látunk, hanem áldozatokat és túlélőket, a fináléban azonban -sajnos- elszabadul a pátosz.

Hans Zimmer indusztriális hatásokat mutató zakatoló csattogása, mint kísérőzene, pompásan dolgozik az állítólagosan minden idők legnagyobb költségvetésével létrehozott látványorgia alá, amelyen a Nolan által ügyesen összefűzött jelenetsor egyre nagyobb súllyal nehezedik a nézőre. Van súlya a drámának, s benne a rengeteg kis személyes drámának, emberi sorsnak (na igen, azok a remek orosz háborús drámák!), de számomra éppen megfelelő pont lett volna a film végére, amint feltűnnek Dover fehér sziklái – katarzisként pedig pont megfelelt a Tom Hardy által (újra jórészt maszkban) alakított pilóta néma, hangtalan angyali repülése a Dunkerque-i csatamező felett… Nem kellettek a sörök, az újságok és nem kell a végére az igen didaktikusan tálalt “hazafias vörös farok” – legfeljebb a kasszák megfelelő csörgése végett, ami azért elengedhetetlen egy ilyen drága filmnél.

Nolan filmje tehát ugyanazt a színvonalat képviseli látványban, mint mondjuk a Ryan közlegény megmentése, de hogy jobb film-e, azt már nem tudom mondani. Olyan. Ügyes, látványos és hatásos kaleidoszkóp egy valós, történelmi háborús eseményről, amennyire én meg tudom ítélni, hozzávetőleges tudományos hitelességgel bemutatva. Érzelem, drámai erő van a filmben, eléggé széles spektrumon ábrázolja a háborús szituációban tanúsított emberi viselkedéstípusokat is, de ennél többet nem tud, vagy nem akar mondani. A történetben feltűnő karakterek azonban kivétel nélkül kétdimenziósak, annyiban mindenképpen, hogy számomra teljesen úgy tűnik, hogy egy-egy karakter, egy-egy viselkedésminta (az önfeláldozó hős, az öntudatos hazafi, a csupán túlélni akaró közlegény, stb). A karakterekről azonban nem tudunk meg többet, s bár erre itt nem is nyílik igazán tér és idő, de ilyen egytulajdonságú figurákkal a film sem válik gazdagabbá. Emiatt viszont semmiképpen nem lehet “minden idők legjobb háborús alkotásának” nevezni. Egy jó kis háborús mozinak viszont mindenképpen. 8/10

Reklámok
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s