Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017)

(Perry bácsi újra eljutott moziba, sajnos, elvesztette a bloghoz való “bejárati kulcsát”. Ez az ő filmajánlója.) Azt gondolhatjuk, egyszerű filmet készíteni, és persze, még egyszerűbb kritizálni azt. Aztán meg bemegyünk a moziba, hol 4Ds-be, hol csak egyszerű szimpla vetítősbe, vagy simán csak wifin leközvetített digitális jelekkel projektoron vetül a vászonra. Csak a vászon örök, és a nagy fehérség, amire képek íródnak, kockák vagy csak jelek és mozgóképpé állnak össze, s már megy is a mozi. A Szólíts a neveden kissé banális története a kamaszkor édes életével kezdődik, mikor az ember mindent akar és minden akar lenni, arról nem is beszélve, hogy ebben a korban dől el, hogy a tehetség kibontakozik vagy hamvába hal. Írhatunk verset, szerezhetünk zenét, próbálhatunk barátságokat lányokkal és mondjuk fiúként, fiúkkal. Nehéz arról tárgyilagosan beszélni, miszerint ez az utóbbi hogyan jön létre.

Mert ugye a világtörténelemben s a művészetben is ismerünk nagy barátságokat, melyek nem feltétlenül fizikailag valósulnak meg. Az útkeresés sajátos emberi tulajdonság, egyedi és más fajra nem jellemző vágy az alkotás vágya, a szerzés vágya. Az a fránya boldogság hormon, ami tompít fájdalmat és eufóriát okoz, akár egy szép dallamsor megírásakor, de okozhat testi örömet is, ha megismerünk valakit, aki kedves számunkra, vágyódunk a közelségére. Zsilipek szakadnak át, áramlások, örvények jönnek létre, apró játékok, a kacérkodás a közönyösség játékai. Majd a döbbenet, hogy vonzás egyre közelebb hoz egymáshoz két személyt. Azonos hullámhossz, egymás gondolatainak befejezése, vágyak az emberi megismerésre az elsöprő érzelmek megélésére majd a testi vágyakra hangolódás.

Ez a film Oliver és Elio története, mely történet olyan öreg, mint maga az emberiség. Az első szerelem csodáival, kínjaival, beteljesülésével és a görög drámákon át Shakespeare-ig, az élet kegyetlen kényszerével, az elválással. Még valami, ami fontos a filmben: az identitás keresés, és nem csak a nemi vonatkozás az, ami domináns, sokkal inkább ejthetünk szót az önazonosság megtalálásáról, az útkeresés és önmagunk megtalálásának krédójáról. Na, és persze a szépségről ami önmagában is esztétikai igényű, ahol szép emberek játszanak szép történeteket, ráadásul jó színészek hitetik el a nézővel, hogy ez olyan egyszerű, hogy bárki lehetne a helyükben A filmek pedig íródnak, jobb esetben nagyszerű könnyed könyvekből és mindenki ad még hozzá valami jót és szépet , mi pedig beülünk a moziba és igaznak hisszük a történetet: élvezzük a történést, gondolkodunk rajta, következéseket vonunk le. Aztán letöltjük “mappába” tesszük és borús estéken vagy zimankóban elővesszük. lejátsszuk , hogy élvezzük a napfény ízét, a lét játékos kedvességét és azt a bizonyos endorfint. (Perry)

Reklámok
Kategória: Film, Perry írásai | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.