Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap

A Lángoló Mississippi (Film Mánia, 21.00) Alan Parker 1988-as -igen izgalmas- filmje, mely egy 1964-ben megtörtént -egyáltalán nem egyedi- esetet dolgoz fel, a témához illő, igen súlyos színészi alakításokkal, valamint alapos, katarzisra kihegyezett dramaturgiával. Valahol lent, Délen meggyilkolnak három, a feketék jogegyenlőségéért küzdő polgárjogi aktivistát. Két FBI ügynök (Willem Dafoe és Gene Hackman) utazik a helyszínre, ahol hamarosan kiderül, hogy a környéken mindent behálózó Ku-Klux-Klán keze lehet a dologban…

Mivel fizikailag nem mi éljük át, érdekes, sőt tanulságos is lehet a Cserbenhagyás (Galaxy, 21.00) című filmdráma, melyben Terry George rendező egy tragikus végű, de teljesen banális cserbenhagyásos balesetet dolgoz fel a létező összes szemszögből, kitűnő színészek (Joaquin Phoenix, Mark Ruffalo, stb.) segítségével.

Nyomorgó, rettegő és vacogó beosztottak fognak össze a Förtelmes főnökökben (RTL II, 21.00) címbeli elnyomóik (a pszichopata marketingfőnök Kevin Spacey, a nimfomániás fogorvos Jennifer Aniston, valamint a szakmaiatlan, szétkokózott agyú, semmihez sem konyító Colin Farrell) ellen, egy állítólagos bérgyilkos (Jamie Foxx) segítségével. Szerintem adott esetben (például “akut férfinátha” idején) szórakoztató lehet Seth Gordon altesti poénoktól sem ódzkodó filmje, de reálisan nézve, ez azért legfeljebb a bűnös élvezetek kategóriája, amit jobb társaságban nem illik kikotyogni.

Sylvester Stallone simán érdemelne egy Oscart azért a könnyfakasztóan odaadó teljesítményéért, ahogyan egyszerű, de legalább nem bonyolult szívét-lelkét teregeti ki a világ szeme láttára a Creed – Apollo fia (SuperTV2, 21.00) című filmjében. A sztori természetesen a Rocky-filmek amolyan “mellékzöngéje”, melyben Rocky már öreg, mogorva vén pacák, mikor megkeresi őt a régi nagy ellenfél, majd barát, Apollo Creed fia, hogy tanítsa meg rendesen bokszolni. Én bírtam: bővebben.

A Titokzatos folyó (m2, 21.10) viszont egyenesen remekmű a műfajában. Nem is mondok itt többet róla, minthogy Clint Eastwood rendezte, főszerepben pedig Sean Penn, Tim Robbins (a képen – ők Oscart is kaptak itteni “jelenésükért”), Kevin Bacon és Laurence Fishburne. (Bővebben)

A 80 éves Szabó Istvánt köszönthetjük a Találkozás Vénusszal (Duna, 21.20) című, 1991-ben készült filmjével. A címszerepben Glenn Close-t látjuk, aki egy híres operadíva a történetben, akibe a Szántó Zoltán nevű (Niels Arestrup) karmester esik olyan szerelembe, amely már közös premierjüket is veszélybe sodorja. Wagner-, és az opera műfajának kedvelői imádni fogják ezt a Szabó életművének felszínén úszó “kis hajócskát”. (Annyi, ennél sokkal jobb filmje van Szabónak…)

Bódy Gábor múlt héten elkezdett monstre filmjének, Nárcisz és Psyché (m5, 22.35) történetének második része is levetítendő ma este.

12 év rabszolgaság (Duna, 23.25) egy bizonyos Solomon Northup nevű ember történetét meséli el, aki egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak, és egy New York melletti városkában élt saját farmján családjával. Mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon (Chiwetel Ejiofor) több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehérek (Michael Fassbender, Sarah Paulson, Benedict Cumberbatch) brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jó szándékú fehér vándorasztalos (Brad Pitt)… E kitűnő filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díjra jelölve, amiből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és Legjobb forgatókönyv be is jött. (Bővebben)

Reklámok
Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat

Kora esti mesefilmnek itt van például a Tintaszív (Cool, 18.30), egy tipikus hollywoodi mozi, erős fantasy-hatásokkal. A német Cornelia Funke Tinta-trilógiájának első filmes darabja gyakorlatilag azt meséli el nézőinek, milyen fantasztikus dolog olvasni. Mondom, olvasni: amikor a fehér lapon sorakozó fekete betűkből lelki szemeink előtt megelevenedik a leírt történet, életre kelnek annak szereplői, és beindul a fantázia (vagyis a fantasy) a kobakunkban. Látvány, bűbáj, cukor, méz.

Tombolnak azonban ma este Vad vágyak (AMC, 19.55) is. Mivel javában zakatol a tanév, nem árt talán szólni egy messze nem alábecsülhető veszélyforrásról, mely elsősorban a fiatal, jóképű, hímnemű tanerőket fenyegetheti. Vad vágyak hajtják a filmbeli végzős gimnazista osztály nem szőke bombázóját (Denise Richards) az egyik tanár (Matt Dillon) irányába, aki természetesen a tanári etikának megfelelően ellenáll a kísértésnek. A kielégítetlen vágy azonban nem lankad, sőt bosszúvággyá változik és a tanár hamarosan egy ördögien kitervelt szexuális erőszaktétel-sorozat kellős közepében találja magát – elkövetőként. Tanulság no. 1: SOSE járjunk koszos kocsival, ha jóképű tanárok vagyunk… Tanulság no. 2. (olvassunk híreket, ugye?)

Minden romantikus lelkületű személyi testőr, valamint néhai Whitney Houston összes rajongójának kedvenc filmje a Több mint testőr (RTL II, 20.00) című nagyívű szerelmi románc, melyben a híres énekesnő (akit Whitney alakít, egyébként meglepően hitelesen) egy romantikus lelkületű testőrt (Kevin Costner) kénytelen maga mellé venni, az egyre elszemtelenedő rajongók távoltartását megakadályozandó. A nő és a férfi kényszerű együttléte azonban, úgymond, hamarosan túlnő a hagyományos munkakapcsolaton. And ááááááááá-i-áááááiááááj… stb.

Gyerekkoromban szerintem annyiszor néztem meg a Nevem: Senkit (RTL+, 21.00), ahányszor vetítették a moziban, még akkor is, ha tulajdonképpen utáltam a vége miatt. Olyan furcsa, szomorkás volt a “happy end”, pedig addig Terence Hill vágta a tőle elvárt mókás pofákat, s a film amúgy hozta is a western (illetve, spagetti-western, de ezt akkor még nem tudtam) specifikumait. Az, hogy ez a film jóval több egy szimpla Terence Hilles pofozkodós, bombasztikus western-kabarénál, amit amúgy akkoriban szintén faltam, arra csak már felnőtt fejjel jöttem már. A film, bár a rendezői széket bizonyos Tonino Valerii alá tolták, valójában Sergio Leone műve, aki ugyebár, tudjuk ki. Mintegy továbbpörgetve a Vadnyugat mítoszával való teátrális leszámolását, amit Leone a Volt egyszer egy vadnyugatban elkezdett, ő írta, valamint producerként felügyelte is a forgatást, hozta Ennio Morriconét, aki pályafutása egyik legbarátságosabb zenéjét alkotta meg és jött Henry Fonda is, a Volt egyszer egy Vadnyugat negatív főhőse is, ezúttal azonban pozitív szerepben, megtestesítve a régi idők nagy pisztolyhősét, aki felett már eljárt az idő. Ráadásul még vicces Lennon-szemüveget is visel, amikor lődözni kell, mert nem lát már olyan jól, mint régen (lásd a képen). Terence Hill, a világító, tiszta kökényszemeivel a rajongó ifjú, aki szinte sértve érzi magát, mert úgy tapasztalja, hősei már nem akarnak hősök lenni többé és ennek érdekében meg is tesz mindent, és addig provokálja személyes hősét, míg az a végén csak betölti a rászabott szerepet – vagyis nem, de ez már mindegy is…

Ridley Scott 2010-es Robin Hoodjának (Prime, 21.00) címszerepében Russell Crowe-t láthatjuk, Cate Blanchett, Max von Sdyow, William Hurt és még egy csomó más jó színész mellett. Megvan a hossza is (nettó 148 perc) a filmnek ahhoz, hogy ne legyen elkapkodva a sherwoodi erdő legendás igazságosztójának története, viszont semmi bűbáj, semmi romantika nincs ebben a verzióban, ellenben sötét, komor pátosz, az igen.

A William Makepeace Thackeray műve alapján készült szép, veretes romantikus dráma, A hiúság vására (Galaxy, 21.00) sem először kerül adásba. A történet, ugyebár, egy árva kislányról (Reese Whiterspoon) szól, aki minden energiájával, tehetségével azon van, hogy nyomorúságos helyzetéből kiemelkedve az ujja köré csavarja Anglia felsőbb osztályait. Mira Nair rendezése míves, igényes, mondhatni, méltóságteljes munka, a szereposztás pedig itt is kiváló: Jonathan Rhys-Meyers, Gabriel Bryne, Rhys Ifans, Romola Garai, és még sokan mások.

A Shakespeare’s Globe-ban ma este a Macbeth (m5, 21.10) megy.

A Tolvajok városa (Duna, 23.20) később egy remekbe szabott, kőkemény filmdráma, ezúttal Boston “nyóckeréről, és -ből”, s benne a sok-sok szomorú, számítását csak a bűnben megtaláló emberről. Ben Afflecket a hajlamosak vagyunk inkább színésznek, általában afféle tejfelesszájú bájgúnárnak letudni, pedig ez az ábra is azt mutatja, hogy amellett, hogy valójában jó színész, igen jó forgatókönyvíró és rendező is. (Bővebben)

Rod Lurie 2011-es Szalmakutyák (RTL II, 23.30) című mozija Sam Peckinpah kultikus eredetijének feldolgozása, de sok tekintetben különbözik is attól – nem biztos azonban, hogy ezt sikerrel is teszi. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek

A jövő kezdete (Paramount Channel, 18.20) 2000-ben készült, de annyiszor talán még nem láthattuk. A meseszerű történet a valóságon alapszik (Pay It Forward – segíts három emberen és ígértesd meg velük, hogy köszönetképpen ők is segítsenek három-három másik rászorulón), ettől azonban még nem ússzuk meg ennek hatásvadász, meglehetősen himnikus hangulatú elővezetését és fatális végkifejletét. Kevin Spacey (minden jó szándékú, de viharba került hajó ágyújaként már régen elszabadult sajtókampány és Spacey szexuális szokásait firtató bulvárhiszti ellenére) zseniális színész, és Helen Hunt sem mondható tehetségtelennek, de itt azért érződik rajtuk, hogy mélyen áthatja őket az ügy közlésének és továbbadásának feltétlen vágya. Nincs is ezzel semmi baj azonban, hiszen tudjuk jól, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kezünk ügyében azért legyen elég papírzsepi…

Később odacsap megint Erin Brokovich is (Filmcafe, 21.00), de odacsap Sidney Lumet provokatív és gondolatébresztő Védd magad! (Film Mánia, 21.00) című, amúgy megtörtént esetet elmesélő filmje is, melyben a vádlott, aki tényszerűen bűnök tucatjait elkövető maffiózó, az amerikai jogtörténet egyik leghosszabb perében védi önmagát – élve törvény adta lehetőségével. DiNorscio azonban, akit a leginkább akciósztárként ismert Vin Diesel alakít kitűnően, a tárgyalássorozatot laza szövegelésével, pontos és szúrós beszólásaival egyszemélyes show-műsorrá változtatja. Rajongók kezdik el látogatni a tárgyalásokat, füttykoncert, ováció övezi a virtigli maffiózó minden megszólalását. A képtelen, abszurd előadás Lumet értelmezésében az amerikai jogrendszer buktatóira világít rá.

Ugyanekkor a Véres gyémánt (Prime, 21.00) is jóval több egy agyatlan, egyszerű vonalvezetésű lövöldözős akció-thrillernél, hiszen egy filmekben rendszerint meglehetősen alul-reprezentált problematikára irányítja a figyelmet. Fekete-Afrikát a gazdag világ legfeljebb a luxus-szafarikról ismeri: talmi képeslap-hitelesség ez. Törzsi harcok, elképesztően brutális polgárháborús vérengzések, népirtások olykor néhány négyzetkilométernyi szikes földért. Vagy mint ebben az esetben, a gyémántért. Leonardo diCaprio is beáll a jófej-sorba, hogy tehetségéhez, eszköztárához szabott módon, műfajban adjon hangot a felhívásnak: itt is élnek emberek, akik, ha nem figyelünk, lassan elpusztítják magukat. (Vagy elindulnak Európa felé, amit viszont már nem fog megállítani semmilyen szögesdrót, vagy politikai kampány…) (Bővebben)

Luc Besson szokásosan könnyed, szórakoztató produkciója a Wasabi – Mar, mint a mustár (Mozi+, 21.00). Jean Reno ismét egy mogorva, ám nagyon kemény öklű rendőrfelügyelő, aki éppen ez előbbi tulajdonságai miatt kényszerül Japánban tölteni “szabadságát”, ahol viszont egy igen szabados életvitelű leányka keseríti meg amúgy sem édes életét.

Tommy Lee Jonest is láthatjuk ezalatt Elah völgyében (Paramount Channel, 21.00), akit az itt nyújtott alakításért Oscarra is jelöltek. Egy “csillagsávos lobogóhoz és az országalapító atyák szelleméhez” végletesen hű apa  jár utána állítólag kötelességteljesítés közben eltűnt fia ügyének, de közben -míg a rejtélyek száma egyre nő- élete addigi irányát gyökeresen megkérdőjelező dolgokra derül fény. Paul Haggis filmje egyszerre izgalmas thriller és elgondolkoztató dráma.

A Csoóri-Kósa-Sára páros 1981-ben készült, A mérkőzés (m5, 21.15) címet viselő filmje egy vidéki kisvároson kiskirályként uralkodó, a futballért elvakultan rajongó, Rigó Dezső nevű helyi hatalmasságot (Szilágyi Tibor) mutat be (Jesszumpepi Mariska segíts meg! Ilyen van?!), aki egy vesztes meccs után, hirtelen felindultságból agyonveri a mérkőzés játékvezetőjét. Az esetet a kisváros -politikailag amúgy is megbízhatatlan- újságírója (Kozák András) meg akar írni, erre Rigó őt is befenyíti. Van azonban egy szemtanúja is a bíróverésnek, Rigót pedig nem lehet leállítani, a hullák pedig szaporodnak… (Bővebben)

Miközben Magyarország kormánya össztüzet zúdít a civil kurázsira, addig Magyarország kormányának televíziója a civil kurázsi diadalának egy nagyon szép példáját mutatja be. Az angol Ken Loach katartikus hatású filmje, az Én, Daniel Blake (Duna, 22.05) 2016 egyik legnagyobb európai filmsikere volt a kritika és a nézőközönség körében egyaránt. (Bővebben) (A képen Dave Johns a címszerepben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk a tévében? – Különkiadás: Tematikus nap a Viasat History-n a kínai Újév alkalmából

Az ezerarcú Kína: ünnepi hangulatoktól a mindennapi elnyomásig

Mi már bőven túl vagyunk a szilveszteri mulatozásokon, szinte már el is felejtettük azt, Kínában viszont még csak most köszönt be az új esztendő: február 16-án indul a Kutya éve. Ettől a naptól fogva majd két hétre megáll az élet a távoli ázsiai országban és az emberek családtagjaik társaságában ünnepelnek, ajándékoznak.

A házak, lakások is ünnepi díszbe öltöznek ebben az időszakban. A dekorációk hagyományosan piros színűek, mely a bőséget, a szerencsét és a gazdagságot szimbolizálják.

Az ünneplés a tizenötödik napon fejeződik be, a Lampion Fesztivállal. Ekkor az emberek hosszú botokra akasztott lámpásokkal masíroznak az utcán, melyekről szójátékok lógnak le, amiket közösen próbálnak megfejteni. Az ünneplést hatalmas tűzijátékokkal zárják.

A Viasat History február 16-án egész estés programmal adózik a jeles esemény előtt: a csatorna 20.00 órától kezdve számos változatos műsorral nyújt bepillantást a távoli ország kultúrájába, történelmébe.

2018-02-16 20:00 Titkos történelem: A kínai nagy fal titkai
2018-02-16 20:50 PREMIER Mao Kínájában
2018-02-16 21:45 Kína tiltott városának titkai
2018-02-16 22:35 Kína – A jádebirodalom kincsei
2018-02-16 23:30 A kínai szekerek titkai

Premier sorozat ezen az estén a Mao Kínájában című széria 20.50-től, melyben egyedülálló személyes történetek és a ritkaságszámba menő historikus felvételek nyitnak meg új perspektívákat a diktátor utópiájának értelmezésében.

A rezsim csúcsidőszakában éppolyan zártság jellemezte az országot, mint napjaink Észak-Koreáját. Néhány nyugatról érkezett viszont ebben az időszakban is itt élt, ők 1966-tól első kézből láthatták a kulturális forradalom felemelkedését, melyet ők leginkább „kulturális felfordulásként” értelmezték. Mostanáig csendben hallgattak, de ma már félelem nélkül osztják meg tapasztalataikat.

Az 1970-es évektől Kína egyre kevésbé volt izolált, nyitottabbá váltak és a felülről ellenőrzött politikai narratívák elkezdték romantizálni a kormányt. Az enyhülés következtében végül a nyugatiak engedélyt kaptak a távozásra. Hazatérve megdöbbenve látták, hogy Európában olyan diktátorokat éltetnek, mint aki elől ők éppen most menekültek el.

Ebben az időszakban a baloldali nyugat-európai aktivista fiatalok úgy tekintettek a kínai diktátorra, mint egy utópisztikus társadalom előhírnökére. Azonban azok a nyugati maoisták, akik Kínába utaztak, hogy megtapasztalják a rezsim jellemzőit, gyakran kiábrándultan tértek vissza az öreg kontinensre. Hogy miért? Ez a műsor feltárja az igazságot a kínai történelem ezen összetett és sokrétű időszakáról.

Ne maradj le: első adás ma, pénteken, 20.50-től a Viasat History-n!

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Kojot (2017)

A magyar filmgyártás történetének legszebb napjait éli, hiszen az Oscar-díjak (Saul fia, Mindenki) és egyéb nemzetközi díjak, illetve régen látott közönségsikerek (Kincsem, A Viszkis) után már van igazi botrányunk is, amiről így kirobbanása után jónéhány nappal sem lehet igazán tudni, valójában mi is ez? Egyszerű, buta sértődés, az alkotók közötti kommunikációs rövidzárlat, vagy egy ügyes(nek szánt) promóciós trükk? Esetleg felülről, a hatalomból érkező letiltó ukáz? A fiatal Kostyál Márk bemutatkozó rendezése, a Kojot ezek közül bármelyikre adhat okot, már amennyiben ezek közül egyáltalán bármelyik szolgáltathat okot egy film be/letiltására egyáltalán. Mint ismeretes a hírekből, a film producere Kálomista Gábor -néhány korábbi, premier előtti nyilvános vetítés után- egész egyszerűen nem engedte bemutatni a filmet az idei Magyar Filmhéten, ami jelenleg a hazai filmes mustra a régi Filmszemle helyett. A rendező pitiáner bosszút emleget, aztán a producer mégis kiengedi a filmet – de ingyen, a youtube-ra (ahol én is megnézhettem végre). Közben a kritika szinte egyöntetűen, de a közönség túlnyomó része is “bivalyerős”, “rendkívül fontos”, “az év legjobb filmje” és hasonló értelmű jelzőkkel tromfolja egymást…

Talán egyszer majd kiderül, mi lehetett az igazság eme érthetetlen huzavona mögött, addig is legfeljebb találgathatunk. Lehet, hogy a producer lusta lett volna végigolvasni a nyilván sokszori átdolgozáson keresztülment forgatókönyvet, és nem vette észre a végén azt a csavart, amely elég szépen megfricskázza a hazaszeretetet földhöz ragadt, beteges makacssággal azonosító konzervatív, illiberális (hoppá, ezt a szót nem ismeri az automatikus helyesírásellenőrző…) gondolkodást? Ez esetben csak még jobban aggasztó az a gyakorlat, ahogyan szanaszét gurulhatnak nehezen megkeresett adóforintjaink, hiszen ha mindenhol így megy, akkor nagyon nagy a baj. (És nyilván mindenhol így megy.) Mondom ezt úgy, hogy ezúttal a Kojotra elköltött pénz minden fillérje jó helyre került, még úgy is, hogy messze nem hibátlan alkotásról van szó. A film költségvetése felett gyámkodó felelős nem képes kommunikálni a filmet alkotó kreatív stábbal? Akkor nem kéne új munka után néznie? Unortodox promóció? De akkor miért teszik közzé ingyen?

Valóban erős film a Kojot, fontos film, mert pontosan jellemzi a mai magyar valóság egy jellemző szeletét. Spoiler. Városi fiatalember örököl egy földet messze, vidéken, ahol a környéken mindenható kiskirály igényt tart mindenre. Ma ez a kiskirály fideszes földesúr, tegnap szoci földesúr volt, tök mindegy a színezet. A városi ficsúr azonban nem adja, amit örökölt, hiszen családi öröksége ez, amiért ősei is megküzdöttek és felveszi a reménytelennek tűnő harcot a hatalmassággal és … itt jön a csavar: a meccs itt döntetlenül végződik, a városi srác bár komoly sebeket ejt a Góliáton, de hagyja az egész reménytelen, őrült, agyatlan hadakozást a francba, és eladja a családi örökséget a külföldi befektetőknek (frivol poén: svéd négereknek…). Maga a cselekmény rém egyszerű, mondhatni banális, ráadásul Móricz és Mikszáth már számtalanszor el is mesélte ezt, jobban is, cizelláltabban is,  de azért Kostyálnak sincs oka szégyenkezésre. Részben azért, mert egy pikkpakk westernt hozott itt össze ebben a filmben (az easternt hagyjuk meg Szomjasnak), részben azért, mert minden mozzanata hiteles és érvényes. Ismeri minden magyar, aki még lát és hall, de át tudja élni bármilyen más náció szülötte is, hiszen egyben a sztori teljesen általános is.

Szépen látszik, ahogyan Szojka, a kiskirály hatalma behálóz mindet, az építőanyag-kereskedéstől a rendőrségen át a polgármesterig, de pontosan végigvitt, “vadállati” allegóriában látjuk a hatalom tébolyát is, amely nyilvánvalóan felemészti elébb-utóbb a hatalom gyakorlóját. A földhözragadt nacionalisták számára nyilván árulásnak hat a városi fiú tette, ahogy ráhagyja “ősei jussát” a bitorlóra (aki amúgy szintén ősi jussként tekint arra a földre) és felismeri azt, hogy ha élni akar és békében akar élni, akkor nem kell körömszakadtáig ragaszkodnia az ősi földhöz, ha csak így, rögtől fosztottan lehet szabad. Manapság, amikor itt, a magyar valóságban a hatalom klientúrája oly mohón harácsolja a földeket, s amikor a földpályázatokon már a műkörmös sógornő és a mozgásképtelen, cukorbeteg nagymama is földtulajdonossá válhat, ha rokonságban áll a hatalommal, miközben azok, akik egész életükben a földből éltek, illetve, ők maguk akarnak a földből gazdálkodni, a maguk örömére és hasznára, nem kapnak semmit; ez furcsa -de mégis reális- üzenet.

Rendkívül brutális, de nemzetközi értelemben is színvonalas, kreatív akciójelenetek dobnak még a filmen, valamint az egyöntetűen erős színészi teljesítmények is dicsérhetők, kiemelve a bősz nagyúr szerepében Kovács Frigyest, illetve városi ficsúrként Mészáros Andrást, de nagyon jól eltaláltak a mellékkaraterek is, különösen Lajos bumfordi (Bocsárszky Attila), Attila “tökös erdélyi gyerek” (Orbán Levente) és a földesúr néha zavarba ejtően feminin fia (Mátray László), akinek filmvégi “nagyáriája” a maga realitásában abszurd történet groteszk fináléja.

Simán elfogadtam, hogy a szereplők természetesen beszélnek, suttognak, vagy igen sokszor ordítanak, de azt már nem, hogy ezekből a film nagy részében egy szót sem értettem. Ennek oka, hogy Kostyál túl sok zenét használ és túl hangosan (bár a zene önmagában jól szól és passzol is a történethez), másrészt viszont valószínűleg a felvételek alatt felvett ún. “hasznos hangot” használta, ami ugyan erősíti a valószerűség hatását, sajnos azonban sokszor az érthetőség kárára. Két óra hat perc a film hossza, szerintem viszont ez a történet legfeljebb egy óra ötven perc. Vágni kellett volna még belőle bőven… Apropó vágás: Csillag Manó helyenként inkább kaszabol, nem vág, és azoktól a modoros “ugratott” snittektől az elején pedig egyenesen hánytam. Ennek ellenére a film mégis egyben van, mint egy korai, szintén bő lére engedett Kusturica-mozi, és szépek a képek is. Jó kis darab tehát a Kojot, ráadásul a maga műfajában -ami tényleg “csak” egy western- igen erős tartalommal is bír. Soha rosszabb magyar műfaji filmet, moziban lenne a helye. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök

Éric Rohmer, a francia film új hullámában született “fecsegő filmek professzora” készített ilyen filmeket pályája második felében, végében, mint amivel a fiatal, dán-francia illetőségű Mia Hansen-Løve (korábban pl: Eden, Viszlát, első szerelem, Gyermekeim apja) a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvét nyerte 2016-ban, Berlinben. Sokan majd nyilván legyintenek is rá: Á, nem történik benne semmi, csak az a nő jár-kel benne végig, és rengeteget beszél benne… És végül is, tényleg így van, Az eljövendő napokban (m5, 21.15) tényleg egy nőt (Nathalie-t, a filozófiatanárnőt – Isabelle Huppert játssza, vagyis inkább megjeleníti a történetben – lásd a képen) látunk végig, ahogyan éli az életét, megküzd az éppen demokratikus jogaikat érvényesíteni tanuló diákjaival, ahogyan megküzd esszékötetének promóciója helyett inkább a profit hajhászása felé forduló kiadójával, magányos, lányát érzelmeivel zsaroló, beteg anyjával, valamint annak nagy, lusta macskájával, ahogyan elválni kényszerül szintén filozófiával foglalkozó, de a tanítványai bájai felett szemet hunyni nem tudó férjétől, ahogyan bátortalanul segítségért fordul jóképű, tehetséges, ám igen öntörvényű tanítványához; ahogyan a tőle telhető tettrekészséggel megpróbálja túlélni az életében következő eljövendő napokat. (Bővebben)

Ez volt a mai egyetlen ajánlat, ugyanis a mai másik olyan időpontban kezdődik, ami számomra értelmezhetetlen. Aki viszont képes ilyenkor is elkezdeni egy filmet, az meg is érdemli magának az ausztrál John Hillcoat kietlen, rideg és végletesen pesszimista Cormac McCarthy-feldolgozását, Az út (Filmcafe, 0.00) című filmet, mely gyakorlatilag arról szól, hogy mi lesz velünk, emberekkel, amikor már nem lesz semmi… Súlyosbító körülmény, hogy Nick Cave és Warren Ellis ólomfüggöny-jellegű kísérőzenéjében sincs feloldozás. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Foxtrot (פוֹקְסטְרוֹט, Foxtrot, 2017)

“Minden társadalomnak a jobbá válás, a fejlődés felé kell tartania. A fejlődés alapfeltétele az önkritikára való képesség. Ha azt a helyet bírálom, ahol élek, akkor azt aggodalomból teszem, mert védeni akarom, mert szeretem.” Samuel Maoz mondta ezeket a szavakat arra a bírálatra, melyet Izrael állam “emberminisztere” fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy Maoz -eddig 16 darab különböző díjjal jutalmazott- filmje, a Foxtrot nem hazafias és gúnyt űz az izraeli hadseregből, valamint annak mártírhalált halt katonáiból. Ismerős ez a történet nekünk, még 2012-ből, Fliegauf Csak a szél című filmje okán, mármint, hogy bizonyos hatalmi tényezők a saját érdekeiknek megfelelően próbálják árnyalni egy film jelentését, illetve magukra vállalják annak megfelelő értelmezését. Én úgy gondolom, hogy azok a nézők, akik beülnek egy filmre, szeretnék saját maguk értelmezni a látottakat és nem szorulnak rá arra, hogy valaki odafentről, a tévedhetetlen hatalomból megmondja nekik, mit és hogyan kell gondolniuk. Mint az oviban, de már ott is igen ciki az ilyesmi…

Nos, én voltam katona, másfél éven keresztül védtem hazámat, Magyarországot a… Sosem felejtem el, ahogy ültünk az őrszobában, én, az őrparancsnok, valamint az éppen pihenő őrök, s ha olyan volt az üti, talán még a fogdából is kiengedtük botrányos ittasság miatt büntetésre oda száműzött társunkat. Naprakész híradósunknak köszönhetően a zártláncú tévén néztük VHS-ről, magyar hangalámondással a Rambót, vagy Michael Dudikoffot, az amerikai nindzsát, vagy Chuck Norrist, ahogy ütközetben eltűnt, majd mindig megkerült, lábunk surciban az asztalon, kezünkben kincstári zsíroskenyér “gyíkhússal” és kerítés mellett növő paradicsommal és percenként röhögtünk fel azon, hogyha ezek a marcona amerikai katonák ránk rontanának, akkor magunkat elnézve, egyedül két vállra fektetnék az egész Varsói Szerződést. Viszont, ha nem volt éppen film, amit magyarul néztünk, akkor magyarul gondolkoztunk, beszéltünk, olvastunk, énekeltünk, ettünk, ittunk, szurkoltunk, tehát éltünk. Nem gondolom, hogy a fegyveres harcra való tökéletes alkalmatlanságunk ellenére kevésbé szerettük volna hazánkat, amit akkor Magyar Népköztársaságnak hívtak, mint azok, akik ma eltorzult arccal döngetik a mellüket, hogy mennyire magyarok, mert éppen annyira nem volt valódi ellenség, aki ránk törjön, mint most.

Izraelben kicsit más a helyzet, mint itt nálunk, a szocializmus hajdani vigyorgó barakkjából megmaradt, fennhéjázó idiokráciában. Például a katonaság még mindig kötelező, ráadásul nem másfél, hanem három év, de a nőknek is kettő, és van ellenség is, igaz, hogy azt gyakorlatilag maguk csinálták (nem kis nemzetközi segítséggel) és maguk is tartják fenn (az egyre nagyobb nemzetközi neheztelés ellenére). Mivel azonban Izraelben a szó hagyományos értelmében vett nyílt háború már régen nincs, a katonai szolgálat az esetek többségében éppen olyan unalmas, lélekölő és teljesen hiábavaló időtöltés, mint számunkra csupán a parancsnoki beszédek lózungjaiban létező ellenség ellen védeni néhány tucat, gyakorlatilag üzemképtelen, régen elavult technikájú, orosz gyártmányú harci járműt. Másképpen mondva, a nekünk kora tavaszias izraeli télben, az eső áztatta Negev-sivatag kellős közepén, egy kihalt országút melletti útzár mellett fagyoskodva nehéz megélni bármiféle fennkölt hazafiasságot, miközben otthon, Tel Avivban a haverok bulira várnak és a szüleid tortát sütnek a szülinapodra. Ugyanígy, büszke, építeni és nem rombolni akaró, gondolkodó, tehetséges értelmiségiként nehéz elfogadni, ha azt a szörnyű hírt kapod két szenvtelen, a részvétet is mereven, egyenruhaként viselő, egyenruhás robottól, hogy fiad, mialatt a kötelező hazafiasságát gyakorolja, szolgálatteljesítés közben elhunyt. Nem bevetésben, nem harcban, valamiféle kibaszott hősként, hanem szolgálatteljesítés közben, valami banális, idétlen nüansz következtében, de közben mindenki úgy tesz, mintha…

Maoz rendkívül érzékeny, finom, de bizonyos pillanataiban vadul morbid humorú filmje ezt a bonyolult, sokkolt lelkiállapotot reprodukálja, szinte laboratóriumi pontossággal. A film első része a szülők fiuk elvesztésének sokkjára történt összeomlását mutatja be: az anya a szó szoros értelmében összeesik, a halálhírt hozó katona valahonnan azonnal nyugtatóinjekciót döf belé, a lónak is elég anyag rögtön kiüti. Apa talpon marad, azonban erős pszichotikus sokkot kap. Az események azonban abszurd fordulatot vesznek. A második rész a fiúé, látjuk az isten háta mögötti őrhelyén őrizni a semmit. Agyrágó, tétlen unalomban való kínlódás abszurd jelenetei. A harmadik rész ismét a szülőké, az igazság, a szeretet és a megbékélés lélekemelő pillanataival. A politikusok által számonkért hazaszeretetről pedig csak annyit, hogy egy fantasztikusan fényképezett (Giora Bejach), szuggesztív színészi játékkal (főleg Sarah Adler és Lior Ashkenazi) előadott, gyönyörű történet ez emberekről, akik megmentésével egy világ menekült meg, de akik elpusztulásával egy világ pusztul el. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése