Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap

Johnny Depp hátranyalt hajjal, a kék kontaktlencsében, fojtott hangon játssza Scott Cooper filmjében, a Fekete misében (Cinemax, 20.00) bizonyos James “Whitey” Bulgert, aki a második legkörözöttebb személy volt az FBI listáján, Oszama bin Laden után (nagy karrier ez egy alapvetően suttyó, bostoni ír utcagyereknek). Sajnos, azonban a pasas kettő percig nem maradt volna életben azokban a szituációkban, amibe Cooper rendezte Deppet, annak ellenére, hogy film száraz, szinte dokumentarisztikus, ám minden drámai ív, és minden meglepő fordulat nélkül. Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. A bűnözők mindig lebuknak elébb vagy utóbb, a korrupt zsaruk szintén. Komoly arcok (pl. Benedict Cumberbatch, Kevin Bacon) jelentéktelen szerepekben. Egyedül Joel Edgerton korrupt FBI-ügynöke dicsérendő alakítás.

Tolvajtempó (Film+, 20.45) viszont legalább az, ami: egy fullsebességes, autótolvajos akciófilm, amiben nagyon gonosz arcok egy jó útra tért hajdani autótolvajt (Nicolas Cage) zsarolnak meg öccse esetleges meggyilkolásával, amennyiben nem csinálja meg a nagyon veszélyes tuti bulit. A filmben intellektuális mélységek nincsenek, viszont amit vállal, azt teljesíti is. Angelina Jolie ráadásul szőke hajjal látható egy fontos mellékszerepben. 🙂

Viszont megnézhetjük ma azt is, hogyan esett szerelembe annak idején Susan Sarandon Tim Robbinsszal (lásd a képen) a Baseball bikákban (Film Mánia, 21.00), melynek a valóságban is szerelem lett a vége, ami egészen 2009-es szakításukig tartott és ami két gyermeket gyümölcsözött. A film amúgy egy kisvárosi baseballcsapat két “bikájáról”, a dörzsölt, vén elkapóról (Kevin Costner) és a zabolátlan, új dobóról (Robbins), valamint a csapatot patronáló “tehénről” szól, már elnézést a hasonlatért, de a film címéből ez jön ki logikailag.

Van aztán mára a Körhinta (Duna, 21.00), ami ugye, örök darab. Az obligát pörgős táncjelenet minden idők 10 legtöbbet idézett filmjelenete között van, nyilván nem véletlenül. Aztán Soós Imre, Törőcsik Mari, Szirtes Ádám, Fábri Zoltán.

A csábítás elmélete (Filmcafe, 21.00) viszont egy mézédes, ám helyenként mégis igen csípős humorú komédia, remek jutalomjáték a kitűnő színészeknek, amivel Ashley JuddGreg Kinnear, Ellen Barkin vagy Hugh “Kockahas” Jackson természetesen él is. (Bővebben)

Csak a szerelem számít (m5, 21.10) a remek dán filmrendezőnő, Susanne Bier 2012-es filmjében, melyet a szintén dán és szintén remek forgatókönyvíró (és rendező) Anders Thomas Jensen írt. A történetben két, idősödő, magányos lélek (Trine Dyrholm és Pierce Brosnan) élete fonódik össze az olaszországi, romantikus Sorrentóban, ahová gyermekeik esküvőjére érkeznek. Ide a nyakamba a bökőt, ha ez a látszólag közhelyes kis sztori nem vesz a továbbiakban váratlan, meglepő és igazságos fordulatokat! Bár az alkotók, a szereplők és a varázsos helyszín önmagukban is simán elviszik a hátukon ezt a -2012-es- filmet.

Ma lesz a Kill Bill 2. (Paramount Channel, 22.00), bár tegnap egyben jobb lett volna. A Bill sakuhachijának hangjára azonban semmi szín alatt ne aludjunk el!

A meglehetősen jellegtelen című Kísérleti gyilkosság (Duna, 22.40) című krimi-thrillert a jobb sorsra érdemes Barbet Schroeder rendezte.  Annak ellenére, hogy Sandra Bullock játssza benne a címbeli ügyben nyomozó nyomozót, ez egy kevéssé nevetséges, ám kifejezetten izgalmas történet, remek mellékkarakterekkel, akik közül természetesen senki sem az, akinek kezdetben látszik (még Ryan Gosling sem).

A Locke – Nincs visszaút (Filmcafe, 22.55) lehet például BMW-reklám, melyben a híres autómárka, nálunk elsősorban maffiózók és kormánytanácsadók kedvenc luxusterepjárója – itt egy angol építésvezető munkába járó autója, ami akkor is célba viszi gazdáját, ha az vezetés közben egyszerre éli meg egy átlagos kisemberre kimérhető összes létező magánéleti-, szakmai- és generációs válságot. Vagy lehet egy látványos kísérleti rádiójáték is… Vagy egy egyetlen látható szereplővel (+néhány hallhatóval) végigvezetett melodráma? Fene tudja. Mindenképpen bátor és izgalmas vállalás, Tom Hardy zseniális alakításával.

Reklámok
Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat

Nem csodálom, hogy a ma este tévépremieres, 2015-ben készült 007 Spectre – A fantom visszatér (TV2, 18.50) után, a korabeli hírek szerint, Daniel Craig hallani sem akar több James Bondról (azóta megenyhült uszkve 35, más hírek szerint 45 milliárd forintnak megfelelő összegért…). Az ennél azért sokkal jobb sorsra érdemes Sam Mendes által, kezdetben üdítően felújított sorozat mára kifulladt, és visszajutott oda, ahonnan el akart szakadni. Unalom-hegyek. Az első épületomlásos jelent még jó volt, de ahogyan az a végén, az igen béna cselekmény után, visszaköszönt, az már az ultragagyi kategóriája. Monica Belucci mindössze egyetlen jelenetben látható, a zseniális Christoph Waltz is kihasználatlanul ténfereg… Nem értem. Viszont úgyis mindenki az X-Faktort nézi (rajtam kívül, ugyebár).

A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű dolog, hiszen amióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen a dolgokról logikusabban gondolkozó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már magát, Jézust is kinevették kortársai, ám később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, valójában bort ittak, méghozzá hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan, a humor legkisebb szikrája nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én azonban úgy hiszem, hogy senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogyan az alapjában nevetséges dolgokat is érdemes néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), őket azonban mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember (bár azért nem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket). Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező Legújabb testamentum (HBO, 20.00) című filozofikus komédia sem bánik éppen kesztyűs kézzel a katolikus-keresztény vallás lényegi elemeivel. (Bővebben)

Molnár Ferenc A testőr című vígjátékának szabad feldolgozása a nemrégiben elhunyt Makk Károly (a képen) általában keveset emlegetett Játszani kell (m3, 20.35) című ’85-ös filmje, melyben egy híres amerikai írónő (Lily Wynn – Maggie Smith) érkezik Budapestre, ahol egyik könyvéből készítenek filmet. A főszerepet azonban nem az írónő hollywoodi sztár férje (Christopher Plummer) kapja meg, mert neje, az író, egy latinos, temperamentumos színészt akar. A vérig sértett férj azonban nem hagyja magát és maszkmesterének, valamint színészi tehetségének segítségével, ő maga is jelentkezik a castingra… A bohókás, átveréses történet a házasság zűrzavaráról mesél (amit köztudottan Molnár és Makk is igen jól ismert), érdekessége pedig még, a korabeli budapesti helyszínek mellett, a mostanában a Downton Abbey-ből ismert Maggie Smith, valamint a sok más filmből ismerős Plummer szórakoztató asszója.

Az Első a szerelem (Filmcafe, 21.00) című romantikus komédiát viszont nem láttam még, a szereposztás azonban biztató. Meryl Streep egy pszichológus a filmben, aki egyik páciensének (Uma Thurman) lelkét ápolgatja annak válása után. A terápia annyira jól sikerül, hogy a beteg hamarosan ismét szerelembe zuhan, ráadásul egy nála fiatalabb, ám igen bohém fiúval (Bryan Greenberg) kapcsolatosan. A pszichológusnak hosszú idő után esik le, hogy páciensének új szerelme a pszichológus saját fia…

Jön megint a Mamma Mia! (SuperTV2, 21.00) is, amiben engem három dolog lepett meg, anno. A legfontosabb az, hogy milyen jól működnek az ABBA-dalok dramaturgiailag összefűzve, egy musical storyline-jában, a másik, hogy Meryl Streep -képletesen szólva- ezúttal egy állat, a harmadik pedig az, hogy ez az Amanda Seyfried milyen édes kis csaj (eddig szerintem csak thrillerekben láttam). A film helyszínéül szolgáló kis sziget lakóinak egészen biztosan nem kell azon aggódniuk, hogy nyáron nem tudják kiadni szobácskáikat…

A félelem órái (Film Mánia, 21.00) című 1990-ben készült thriller elsősorban a benne szereplők, valamint rendezője miatt lehet érdekes. Michael Cimino A szarvasvadásszal olyat tett le az asztalra, hogy már csak annak jogán is muszáj megemlíteni minden munkáját, így ezt a filmet is. Az ekkoriban még viszonylag sima képű Mickey Rourke játssza azt a veszélyes bűnözőt, aki a börtönből megszökve egy család otthonában keres búvóhelyet üldözői elől, ahol azonban a családfő (Sir Anthony Hopkins) igen határozottan áll ki a vendéglátás hagyományos formulái mellett.

Az Összeesküvés-elmélet (Duna, 21.15) viszont tipikusan az a film, amelyik megmutatja, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha egy színész túl mélyen beleéli magát szerepébe… A viccet félretéve, Mel Gibson valószínűleg nem ebben a filmbe kattant be, ő már régóta ilyen, a konspirációs teória-mechanizmusok kialakulásának, illetve megjelenésüknek ábrázolása viszont tűpontos ebben az izgalmas moziban. Mindig vannak, mindig voltak és lesznek is olyanok, akik tisztán (értsd: mindenkinél tisztábban, hiszen mindenki hülye, idióta, ostoba, sőt, vak és süket is, ráadásul át vagyunk verve) látnak mindent, és átlátják azt a mindent átszövő pókhálót, melynek közepén ott csücsül a csúnya, karvalyorrú, kígyóvállú, kapzsi banyapók. A film amúgy vicces is, főleg a Julia Roberts által jegyzett romantikus szál fényében…

Aztán a Kill Billt (Paramount Channel, 22.00) is akárhányszor meg lehet nézni, bár azért lehet, hogy ma már kihagyom. Különben is, ma csak az első rész lesz… (Bővebben)

Clint Eastwood a halálközeli élményekkel foglalkozik 2010-es filmdrámájában, az Azutánban (Duna, 23.35). A cselekmény három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek

Nagyon sokáig nem néztem meg a Forrest Gumpot (Paramount Channel, 21.00). Egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy ez már megint egy olyan film, amely valamilyen defektusos, beteg, vagy csupán hátrányos helyzetű emberből csinál cirkuszi majmot, és ez engem nem érdekel, az Oscar-erdőtől (6 db.!) függetlenül. Aztán persze, csak megnéztem, azóta többször is. Azt mondom, hogy ez az egyik legtökéletesebb, legszebb film az amerikai álomról, ami mostanában és a magamfajtáknak már megint csak egyre távolibb álom. Egy elragadó tündérmese a hitről, a barátságról, a szeretetről és a kitartásról, ami nélkül semmilyen normális dolog nem létezhet ezen a világon. Egy igazi, hamisítatlan giccs, amit azonban minden igényes, értelmes embernek látnia kell (és a legtöbben nyilván látták is már Tom Hankset a címszerepben – és a képen, elöl).

Manapság az a kormányzati álláspont, hogy nőnek, asszonynak a konyhában a helye, kezében fakanállal, nyakában a pulyákkal, és csak várni, várni az urát, hogy hazajöjjön a munkából. Az Ügyféllista (Story4, 21.00) című dráma viszont egy valóságban is megtörtént sztorit mesél el. Egy hajdani szépségkirálynő (Jennifer Love Hewitt) szolidan éldegél családjával egy unalmas kisvárosban (szül, mos, főz, takarít), amikor a sorozatos balszerencse, a pénzkereső férj balesete, és más effélék folytán egyszerre csúszik ki a szőnyeg a lábuk alóluk. Az anya végső elkeseredésében kurvának áll (nyilván közmunkaprogram híján…), hogy el tudja tartani valahogyan három gyermekét és reménytelen helyzetbe került férjét…

Ma este az igazi kérdés viszont az, hogy Ismeri a szandi-mandit? (m5, 21.05) Na, az egy világszám! Főszerepben Schütz Ila és Sztankay István. Minden idők egyik legviccesebb magyar filmszatírája a békés, boldog kádárizmusból, illetve -ról.

Kvartett – A nagy négyes (Duna, 22.00színdarab eredetijét nálunk egy kiváló színész, Gálffi László rendezte meg a Belvárosi Színházban. A darab filmváltozata szintén egy színész, bizonyos Dustin Hoffman munkája, akinek 76 évesen ez a bemutatkozása ebben a szerepben. Mármint a rendezésben. Persze, Dustin bácsi azért olyan nagyot nem kockáztatott, hiszen elég nehéz elrontani ezt a történetet. Egy csodálatos környezetben fekvő, decens vidéki abbey-ben játszódik a cselekmény, egy nyugdíjas operaénekeseknek és zenészeknek fenntartott otthonban. A szereplők túlnyomórészt és értelemszerűen idős művészek, akiknek szerepeiben idős, tapasztalt színészek (pl. Maggie Smith, akit a Downton Abbey vicces, pikírt modorú matrónájaként imádtunk nemrégiben) brillíroznak, gyakorlatilag kedvük szerint. Közeledik az otthon nagy eseménye, Verdi születésnapja, amire a lakók a hagyományos házikoncerttel készülnek… (Bővebben)

A kései kezdés ellenére is igen melegen ajánlom A méhek világa (Duna, 23.45) című, igen szép osztrák természetfilmet, melyről előzetesen csak annyit mondanék el, hogy nagyon sok igazság lehet abban a mondásban, miszerint: “az utolsó méhek elpusztulását az emberiség legfeljebb hetekig éli túl”. (Bővebben)

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Happy End (2017)

A minap egy ismerősömmel beszélgettem, akinek vágya, hogy filmrendező legyen, ezért ki tudja, hányszor jelentkezett a Filmművészeti Egyetemre ez ügyben, sikertelenül. Mondja, hogy egyszer, még korábban, Enyedi Ildikó azt kérdezte tőle a második rostán, hogy ha mindenáron filmet akar csinálni, akkor miért nem csinál filmet? Ma már szinte bárki számára elérhetőek a bemutatható, vetíthető minőségű filmkészítésre alkalmas eszközök, s egyáltalán nem ördögtől való, hogy valaki akár már egy mobiltelefonnal nekiálljon megvalósítani élete alkotását. Nyilván, mindenki nagy stábot szeretne igazgatni, sok kamerával, széles vászonra, színesben forgatni – ma már azonban ehhez sem kell egyetemi diploma, hanem inkább szerencse, némi tehetség és kiapadhatatlan ambíció. Valamint gyomor. Az ismerősöm azóta sem forgatott filmet, viszont az osztrák Michael Haneke-nek (Haneke, a rendező, Szerelem, Az ismeretlen kód, A fehér szalag, Funny Games, Rejtély), vitrinjében megannyi nívós elismeréssel, egyáltalán nem derogált remegős mobiltelefonra forgatnia új filmjének, a Happy Endnek kulcsjeleneteit, holott, az ő szintjén sokan már el is várják a csicsa-picsa csinn-bumm cirkuszt. Haneke azonban kemény, nem porlik sziklaként a tömegízlés viharában, és ha az ötlet azt kívánja, hogy mobilra forgasson, akkor mobilra forgat, és úgy tojik a nézői elvárásokra, mint ma már visszavonult kollégája, Tarr Béla.

Haneke-től természetesen nem idegen a különféle képrögzítő technikákkal való kísérletezés, akár dramaturgiai eszközként, a valóság minél tökéletesebb, érzékletesebb ábrázolásához is használja, mondjuk, a videotechnikát, vagy jelen esetben a mobiltelefont. E film cselekményében ennek indoka annyi, hogy ezen keresztül tudja leghitelesebben megmutatni egy édesanyja elvesztése után ismeretlen apjához költöző, súlyos kérdőjel-erdőben bolyongó, a külvilággal nem igazán kommunikáló tizenhárom éves lány gondolatait. Amolyan lelki szubjektív kamera itt a mobil. A film nagyobb része, természetesen, hagyományos módon készült, hogy egy széthulló, hajdani céljait, értékeit vesztő nagypolgári család életébe avassa be a nézőt – a végén természetesen happy enddel.

Ez a “boldog vég” azonban korántsem lesz hollywoodi értelemben pozitív lezárása a filmnek, hanem Haneke fanyar, pikírt, gúnyos módján. Mondhatni, nyugtalanító kérdőjellel inkább, nem pedig az Óperencián is túl mutató, mesebeli pont-pont-ponttal. Segítség, túléltük! vagy még inkább: Segítség! Túléltük? A történet (inkább talán életkép) központi kérdése a szeretet és az egymásra figyelés, illetve ezek hiánya, amit jobbára önös érdekből létrehozott látszat-kapcsolatokkal, kötelességszerűen gyakorolt, betartott, de át nem élt társasági formulákkal, viselkedésmódokkal helyettesítenek. A főszereplő gazdag, építőipari vállalkozásból élő család normális tagjai “fekete bárányok”: Pierrot, a “trónörökös” (Franz Rogowski) nem csinál titkot abból,, mennyire megveti képmutató, rideg, önző családját és az alkoholba, és az éjszakába menekül előle. A másik renitens az agg családfő (Jean-Louis Trintignant), aki inkább tetteti magát magatehetetlen demensnek, minthogy maradék erejével, tekintélyével rendet, illetve erkölcsi igazságot tegyen. A családba egy új jövevény személyén (illetve a már említett módon, mobiltelefonja kameráján) keresztül nyerünk betekintést: a 13 éves Eve (Fantine Harduin) is kilóg a családból, bár vér szerint ott a helye, mégis mindvégig kívülállóként, idegenként mozog a hatalmas lakásban. A család valódi feje a középkorú Anne (Isabelle Huppert), aki a cég érdekében bonyolítja saját életét is (férjhez megy ahhoz az angol befektetőhöz –Toby Jones– aki felvásárolja csődközelben lévő cégét). Öccse (Mathieu Kassovitz) egyik házasságból a másikba sodródik (Eve egy korábbi, tragikusan alakult kapcsolatának “eredménye”), azonban igazi vágyait csak az internetes csetszobák intimitásában képes kiélni.

A Calaisban élő család menthetetlenül süllyed a visszavonhatatlan pusztulásba, még a városkörnyéki menekült-dzsungel migránsai is riadt szánakozással figyelik vergődésüket. Az ő szemükben mutatkozik meg igazán a számukra az álmok földjének gondolt Európa életveszélyes nihilje. Haneke ezúttal is kíméletlenül löki arcunka a valóságot, társadalombírálata maró, metszően vág oda, ahol legjobban tud fájni – Európa leggazdagabb, legirigyeltebb rétegébe. A filmben ugyan nem pusztítja el őket, lásd a címet, azonban ennél a Happy Endnél nincs megalázóbb számukra. Hogy ez a bírálat mégsem válik pusztítóvá, annak oka az, hogy az ábrázolt családot mi nézők sem érezzük e film által megmentésre méltónak. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök

Nem igazán világos előttem, hogy mi volt a célja S. Craig Zahlernek ezzel a Csontok és skalpok (HBO, 20.00) című filmmel, az HBO ma esti premierjével, hiszen ez egyrészt egy jó lassú, szinte tarrbéliánus nu-western, hosszú, szinte valós időben végigkínlódott, sziszifuszi baktatással, mely azonban váratlanul egy szinte már nevetségesen ható, csúszó-mászó kripli-túlélőshow-ba, egy meglehetősen explicit kannibálhorrorban kicsúcsosodó, -horribile dictu- egzisztencialista haláltusába fordul. Kicsit az az érzésem, hogy tipikus “első filmként”, az alkotó egyszerre két filmet forgatott le, a biztonság kedvéért, melyek azonban itt szépen ki is oltják egymást (bár a kritikusok imádják a filmet). Én azonban úgy látom, hogy akik a kannibál-horror hentelésére várnak, baromira elunják magukat, amíg bekövetkeznek a számukra lényegi részek, az Andrew Dominik-Tarr Béla között húzódó pusztulat-filmhalmaz rajongói viszont nem igazán tudnak majd mit kezdeni a filmvégi brutális öldökléssel, nem mint látvánnyal, hanem mint logikai, dramaturgiai következménnyel, illetve az azt követő, igen buta happy enddel. A western rajongói pedig nem tudják, mi van, mert Zahler olyan akkurátus buzgalommal rugdossa ki a műfaj mélyen ágyazott útjelzőköveit, hogy igen hamar nincs is mihez tartani magát és gyorsan el is veszünk a végtelen, kietlen prérin. Arról nem szólva, hogy mennyire unalmas az, hogy még mindig ott tartunk, hogy az őslakos indiánoknak kell alakítaniuk a gonoszt egy westernben… Mégis érdekes film ez, de csakis furcsasága, szabálytalansága miatt – műfajilag, gondolatilag egyértelműen bukás. (A képen Matthew Fox és Kurt Russell.)

Érdekes darab az 1990-ben bemutatott A téboly börtöne (Film Mánia, 21.00) is, mely hangzatos címével ellentétben, talán inkább dráma. Egy koreai veterán (Gary Oldman) bevetés utáni poszttraumás stressz-szindrómája -és öngyilkossági kísérlete- miatt kerül a címben jelzett elmegyógyintézetbe, azonban az ott tapasztalt körülmények miatt fellázad. Bár a sztori a valóságon alapszik, lehet egy kis Száll a kakukk fészkére-utánérzésünk, Oldman viszont zseniális színész és partnerei (Frances McFormand és Dennis Hopper) is mindig érdekesek.

Ben Thomas (azaz Will Smith) ezúttal azt találta ki magának, hogy saját beteg lelkét hét, számára teljesen idegen ember életének pozitív irányba terelésével fogja meggyógyítani. Szerencsés szerencsétlenségére, beleszeret az egyikbe a hét kiválasztott közül. A Hét élet (Filmcafe, 21.00) egy izgalmas, (NAGYON!) érzelmes, ám mégis provokatív hangú romantikus dráma a szokásos nagy kérdésekről, életről, halálról, szerelemről és barátságról. (Bővebben)

Eheti Menzel-filmünket Bohumil Hrabal írta. A Hóvirágünnep (m5, 21.15) ma már klasszikus, melyben megvan az összes kellék egy jó kis szórakozásra: elegendő jó sör, Rudolf Hrusínský, Jaromír Hanzlík, Libuše Šafránková, vaddisznópörkölt, darazsak, de legfőképpen végtelen derű.

Pedro Almodóvar talán leginkább emblematikus filmje az éjszakában kezdő Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (Duna, 00.05), melynek plakátja a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején szinte minden valamirevaló lánykollégiumi szobában ott csüngött. Vérbő latin felfordulás, szerelmi csalódások, fura figurák, terroristák, egy marék altató és egy széttört bakelit. Szintén remekmű.

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda

Nem tudom, mennyien vettük észre annak idején, hogy talán a Top Secret (Paramount Channel, 21.00) volt az a film, mely az először fogalmazta meg közérthetően a kommunista és a fasiszta diktatúrák közötti, igen kínos azonosságot. Nyilván csak röhögtünk a sok marhaságon, mint ahogy akár ma is tenni fogjuk… Színtiszta őrület a film, amit annak idején,én például egész egyszerűen nem hittem el. (A képen egy jellemző jelenet a filmből)

A Sólyom és a nepper (Film Mánia, 21.00), ellentétben azzal, amit a kissé félrevezető címe sejtet, nem valami vadászós kalandfilm, hanem egy valós történetet feldolgozó – és igen jó – kémdráma, melyben két fiatal és kezdő hírszerző ügynök (Sean Penn és Timothy Hutton) próbál meg úgy pénzt keresni, hogy a hidegháború kellős közepén titkos információkat próbál eladni az oroszoknak.

A boldogságot azonban ma is a transzvesztita Mad Max, azaz Priscilla, a sivatag hercegnője (Filmcafe, 22.50) hozza el számunkra. E csodás filmben úgy száguldunk át Ausztrália kietlen, sivatagos tájain, ahogy Max az ismert példában, itt azonban még van víz, sőt, csillámpor és strucctollas boák is, valamint epilált férfivádlik ropják a táncot tűsarkakon, a sivatag porában a didgeridooval előadott I Will Survive!-ra. Utolérhetetlen road movie, maxi-tünci cukiság a világ végén.

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése

Mit nézzünk ma este a tévében? – Kedd

A Kecskebűvölők (Sony Movie Channel, 21.00) egy érdekes, kissé bizarr háborús abszurd, amiben rengeteg sztárt (George Clooney és Ewan McGregor -a képen-, illetve Kevin Spacey, Jeff Bridges, stb.) láthatunk egy furcsa, sajnos azonban a valóság mégoly meghökkentő tényeit sem nélkülöző, zavarba ejtő filmben. Nem komoly háborús drámaként, akcióként, hanem inkább pamfletként, vagy ál-dokumentumfilmként érdemes nézni… (Bővebben)

Michael Douglas és Kathleen Turner ma esti szerelmi légyottja viszont kifejezetten vicces háborúba torkollik, ami persze, nézhető is lenne, ha nem láttuk volna már 1989 óta jó néhányszor. A rózsák háborújánál (Filmcafe, 21.00) ismét Danny deVito tartja a gyertyát, sőt, még ő is mondja meg, mikor, ki vágja a másik fejéhez (értsd ezalatt, hogy ő a rendező is egyben…).

Újra jön ma este Denzel Washington is, aki ezúttal egy balesetben szerzett sérülés következtében lebénult szuperzsaru A csontember (Film+, 21.00) című, amúgy igen izgalmas thrillerben, aki a kórházi ágyához kötve is elfogja (illetve, tehetséges tanulójával, Angelina Jolie-val elfogatja) a nagyon veszélyes sorozatgyilkost.

Van azonban 10 dolog, amit utálok benned (SuperTV2, 21.00). Itt valójában Shakespeare William Makrancos Katájának 1999-es, amerikai tinikomédia-verziójáról van szó, modern köntösbe öltöztetve, Heath Ledgerrel és sokan másokkal az illető szerepekben. Nem tudom, milyen ez a film, de könnyen meglehet, hogy “fájni” fog… vagy nem.

Al Pacino cinikus, kiégett zsaru A szerelem tengerében (Duna, 23.10). Egy férfiakat ágyukban kivégző sorozatgyilkos után nyomozva arra a következtetésre jut, hogy az elkövető egy nő lehet, aki házassági hirdetésekben keresi áldozatait. Ő is felad egy hirdetést, s a randevún meg is jelenik egy nő (Ellen Barkin). A film műfajilag krimi.

Kategória: Tévé | Megjegyzés hozzáfűzése