A búcsúkoncert (A Late Quartet, 2012)

Zenés filmnek, zenés drámának hirdetik A búcsúkoncertet, ám valójában nem több egy melodrámánál, mely egy vonósnégyesen belül, bár értelemszerűen, szinte állandó zenei környezetben zajlik le. A zene a filmben (Angelo Badalamenti és Beethoven cisz-moll vonósnégyese, op. 131) úgy van jelen, ahogyan esik a hó, vagy éppen süt a nap – állandó jelleggel, dramaturgiai funkciója mindössze a Beethoven-vonósnégyesnek van, mivel állandóan azt játsszák, a finálét jelentő címbeli eseményen is.

A történet azonban a kvartetten belül zajló lelki és érzelmi zűrzavarról szól. A világhírű (fiktív) Fugue-vonósnégyes idilli harmóniában kápráztatta el a világot eddigi 25 éves pályáján, amikor a csellistánál Parkinson-kórt diagnosztizálnak, aki a hírre szinte azonnal a visszavonulását jelenti be. Természetesen, volt már arra példa a zenetörténetben, hogy egy sikeres zenekar, együttes az egyik tag betegsége, halála miatt változtatni kényszerült eredeti, klasszikus felállásán, a csellista bejelentése mégis nem várt vihart eredményez. Felszínre kerülnek régi problémák, a szakmai természetűektől az érzelmi, szerelmi jellegű konfliktusokig, a káosz hirtelen nő az égig, mindenki összeveszik mindenkivel – a csellista búcsúkoncertje azonban mégis a legteljesebb összhangban zajlik, amíg…

Természetesen, egy ilyen sztorihoz négy különleges karakter szükséges: a csellista közülük a legidősebb, tapasztalt zenész, aki ráadásul tanára volt a többinek. Christopher Walken elbűvölően hozza a bölcs, rezignált Petert, a híresen kifinomult mozgáskoordinációjáról ismert színész (táncosként kezdte pályáját) szinte lubickol a kezdődő Parkinson-kór jellegzetes tüneteinek lejátszásában. A másodhegedűs (Philip Seymour Hoffman) és a brácsás (Catherine Keener) házasok, közös gyermekük, a csodaszép Alexandra (Imogen Poots) pedig a kissé magának és csakis a zenének való elsőhegedűsnél, Danielnél (Mark Ivanir) tanul hegedülni. Peter, a csellista tehát abba akarja hagyni, Robert, a másodhegedűs új utakra kalandozna, amit Daniel, a prímás mereven ellenez. Jules, Robert felesége, a brácsás viszont Daniel mellé áll az eddig szakmai jellegű konfliktusban. Hab a tortán, hogy Alexandra picit többet is lát a zenetanárnál Danielben, akit korábban, még Roberttel való házassága előtt, gyengéd szálak fűztek Juleshez. Cuki szitu, mi? Szerencsére, a jó színészek és az író-rendező Yaron Zilberman viszonylag könnyedén rázzák le magukról a rájuk lavinaként omlani készülő cukormáztömeget, és egy tisztességes, néha a valódi indulatok intenzitását megidéző, érzelmileg és pszichológiailag hiteles drámát hoznak össze, Beethoven érzelmileg, pszichológiailag passzoló, mondhatni, párhuzamos, rendhagyó vonósnégyesének hangjaira. A finálé a végén tényleg katartikus.

Komoly buktatója a filmnek, legalábbis az én szememben, hogy egyik színész sem képes elhitetni azt, hogy karaktere valóban zenész (kivétel a saját magát alakító Nina Lee-t, aki viszont tényleg világhírű csellista, illetve Peter régen elhunyt feleségét játszó Anne Sofie von Otter, aki valóban világhírű szoprán). Aki valaha látott már valódi zenészt hegedülni, volt már klasszikus zenei koncerten, vagy látott már olyat, mondjuk a mezzon, netán tanult is játszani ezen a hangszeren, az úgy fogja fogni a fejét, mint én, amikor láttam az amúgy remek színészek béna mozdulatait a vonóval és a húrokon. A címbeli búcsúkoncert kivételével, ami ebből a szempontból eléggé hitelesen lett megcsinálva, kifejezetten elidegenítő hatásként jelentkezik ez az ügyetlenkedés, márpedig ez semmiképpen nem lehetett cél. Asanisimasa: 6/10