Zero (2014)

Nemes Gyula minden bizonnyal a legkommerszebb magyar kísérleti filmes, ennél jobban nem tudom beskatulyázni a pasast. Ebben minden benne van, a tagadhatatlan kísérletező kedvtől a mainstream-konzervatív mozirögeszmén keresztül a magyar experimentális film-szcéna viszonylag szűkös kínálatáig. A Zero második játékfilmje, amiről azonban szintén sokat mond az, hogy premierje a csehországi Karlovy Varyban volt tavaly, ám ennek ellenére nem akadt magyar forgalmazó, aki bevállalta volna magyarországi forgalmazását. Annyit azonban elért a magyar cenzúra (jelesül a Filmalap), hogy a film egy inkriminált jelenetében kisatírozták Orbán Viktor fejét, amint éppen célba lőnek rá, Putyin, Merkel, és más politikai notabilitás mellett (őket nem kellett kisatírozni). A Zero így a rendező saját cégének forgalmazásában (ergo, magánforgalmazásban) kerül az ezt felvállalni merészelő mozikba.

Mint említettem az elején, senki ne várjon normális filmet. Aki látta Nemes első (nagy) filmjét, az Egyetleneimet, az ezt már tudja. Az a kétezres évek elejének budapesti szubkulturális, zenei és nemzedéki fílingjét ragadta meg igen pontosan, gyakorlatilag egy fiatal pár szerelmének történetén keresztül, vibráló képekben, vad ritmusban és adekvát zenei környezetben. Ebben a filmben az Egyetleneim szerelmespárja (Tóth Orsi és Kovács Krisztián) felett már eljárt az idő, s miután a fiút kirúgják mézgyári munkahelyéről, hamarosan szakítanak is: hogy aztán szárba szökkenjen egy új szerelem, egy mobiltelefoncég nagyhatalmú vezérének (Udo Kier) lánya (Martina Krátká) személyében. A párkapcsolati váltás oka tulajdonképpen az, hogy a mobiltelefoncég adótornyának sugárzása megöli a méheket, amit a fiú zokon vesz, és ebben hű társra lel az apjával ellenkező lány személyében. Ketten háborút indítanak a méhek megvédése érdekében, a civilizáció ellenében.

Valami okos ember már kijelentette egyszer, hogy az emberiség legfeljebb egy évvel éli túl az utolsó méh-család kipusztulását, s ez minden bizonnyal így is van, mégha azért a növények beporzását végzi a méheken kívül például a szél is. Rendkívül fontos haszonállat a méh, és valóban rendkívül nagy bajban vannak a méhészetek és a méhek, szerte a világon. Nemes Gyula filmje is az ő problémáikra kívánja felhívni a figyelmet, igen hangos, provokatív eszközökkel. Hogy aztán ez mennyire lesz hatásos, az már egy másik történet…

A Zero egyrészt tehát egy zöld propagandamozi, másrészt viszont Nemes művészi, kísérletező attitűdjének olykor meglehetősen öncélú burjánzása. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy gyakorlatilag a film teljes egészében szakít a verbális narráció, a dialógok dramaturgiai eszközeivel, helyettük kizárólag képekkel és a némafilmekből ismert írott inzertek segítségével meséli el a történetet. Számomra ez a tiszta film, valahol éppen ez a film lényege. A Zero azonban nem némafilm, csupán nem (pontosabban csak alig) beszélnek benne, ellenben igen fontos szerepe van a zörejeknek (Zányi Tamás), a zenének (Márkos Albert) és a képeknek (Dobóczy Balázs). A zizgő-recsegő-csörömpölő-zümmögő zörejek, a legtöbbször kifejezett burleszk hangulatot keltő zene, a drámai részeknél pedig Vivaldi, és a létező összes filmes technikát (35 és 16 mm-es film, GOPRO-kamera, iPad, drón, VHS) virtuóz módon variáló képi világ, valamint Nemes leginkább Jean-Luc Godard szélső-balos, anarchista korszakának jellegzetes megoldásaira hajazó filmnyelve nem is eredményezhet mást, mint egy zavarba ejtő, provokatív hangú filmszatírát (vagy ha Orbán nem látszó fejére gondolunk, akkor filmsatíra). Hogy aztán ennek örülünk (Vincent), vagy sem, az már megint egy másik kérdés.

A méheket illető biodiverzitás fennmaradásának ügyéhez nem vagyok biztos, hogy jó ez a forma. Ékesen bizonyítja ezt az a kiszólás is, amit Andy Vajna András filmügyi kormánybiztos engedett meg magának: Ez nem film. Tehát, akikhez valóban szólna, az átlagemberektől a gazdasági és politikai hatalmasságokig, azoknak ez a forma nem érthető. Őket a Zero annyiban provokálja, hogy egyszerűen lesöprik az asztalról, a méhekkel, a környezetszennyezéssel, az éhen haló jegesmedvékkel, a globális felmelegedéssel és minden más környezetvédelmi üggyel egyetemben, és nekiállnak egy bazi nagy dózerrel beszántani az összes erdőt, csakis azért, mert megtehetik. Az átlag néző pedig szépen feláll akkor (ha már nem tette meg ezt hamarabb), amikor kivilágosodik a vászon és egy hang bemondja, hogy ezt a filmet nem vetítik tovább, mert betiltották és elküldi a büdös francba azt a tahót, aki ezt a baromságot elkövette. Ezt, gondolom Nemes felvállalja, hiszen aki provokál, azt általában el is küldik a francba. Ez egy ilyen játék.

Tovább bonyolítja az összképet, hogy Nemes egyszerre űz csúfot a valóban gonoszokból, a profitért bármit beáldozó gazdasági hatalmasságokból, és az ellenük harcoló (zöld-, bal-)anarchista csoportokból. A két főszereplőn, az igen egykedvű Kovács Krisztiánon, és a tagadhatatlanul bájos Martina Krátkán kívül nincs szerethető arc a filmben, de amit művelnek, az semmivel nem jár jobb, hasznosabb eredménnyel, mint a politikusok és multimágnások garázdálkodásai. Egyedül a méhek döglenek, viszont a film(jük) végén felkiáltójel nélkül, csupán három, végtelenbe szaladó ponttal… Asanisimasa: 4/10