Srác a biciklivel (Le gamin au vélo/The kid with a bike, 2011)

A film forgalmazójának (Mozinet, amúgy riszpekt nekik!) ajánlószövegével ellentétben, egyáltalán nem gondolom, hogy a Srác a biciklivel, tehát a 11 éves Cyril igazi, rossz gyerek lenne. Nem csak azért, mert már Henning Köhler óta tudjuk, hogy rossz gyerekek márpedig nincsenek, hanem azért, mert Cyril nem rossz. Csak szar neki az élet: anyjáról nem tud semmit, ám apja is elhagyta, ezért nevelőintézetben él. Az élet őt igen korán érő kihívásaira adott ösztönös válaszait nem szabad bármiféle rosszaságként felfogni, hiszen e filmből is nyilvánvaló, pusztán csak túlélni akar, egyetlen igazi “barátjával”, a biciklijével együtt. Éppen olyan játszani, hülyéskedni akaró, szeretetre vágyó kisfiú ő, mint minden más kortársa. A belga Dardenne-testvérek (Jean-Pierre és Luc), mint az európai film egyes számú szociális lelkiismeretei az ő tanulságos sorsát tárják a nézők elé eme soron következő tanmeséjükben.

Dardenne-éket nem francia nyelvterületen olykor könnyedén el szoktuk intézni egy-egy kézlegyintéssel, mondván a franciák kissé felülreprezentált liblingjei ők, hiszen bármit csinálnak, az biztosan nyer valamit Cannes-ban. E film is nyert, a zsűri különdíját, mint ahogy ezt megelőzően tényleg szinte mindegyik filmjük, de azért ne gondoljuk azt, hogy érdemtelenül. Az biztos, hogy nem nézőbarát filmek ezek, hiszen a világ mai nyamvadt állása nem kedvez annak az alkotói attitűdnek, hogy a valóság rücskös fenekét mutogassuk a nézőknek – illetve, a nézők erre nem kíváncsiak. Mindenki tisztában van azzal, hogy az élet szar, a dolgok nehezen haladnak egyről kettőre, ezért, ha még valaki arra vetemedik, hogy fölös pénzét moziban költse el, az inkább valami csilivili hollywoodi 3D-re, vagy valami ordítva röhögős, fél grammos baromságra áldoz. E film is nyilván néhány budapesti art-moziban fog futni, s mindössze néhány szociológia-, pedagógiaszakos egyetemista, illetve gyakorló szakember fogja megnézni, majd aztán nyilván a Dunán valamivel többen – pedig ha valami, akkor ez a film mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne, hiszen gyakorlatilag az első kockától az utolsóig hiteles, igaz, valódi, tanulságos. Talán egyetlen kis megbicsaklástól eltekintve, hiteles is, nyoma sincs a korábbi Dardenne-filmek (például ez és ez) “hamiskásságainak”, bujkáló, l’art pour l’art artisztikusságnak, szelíd, de mégiscsak meglévő didaktikának, ilyesmiknek.

A Srác a biciklivel tiszta, egyenes és igen erős kis film, minden jelenetét elhiszem, ismerem, kivéve talán amikor az inkriminált köteg pénzt eldobja a srác. Nem hiszem, hogy van olyan intézetben nevelkedő gyerek, aki egy vastag köteg eurót eldobna magától – persze, ezt ki sem zárhatom. Nyilván van olyan fokú érzelmi sokk, ami erre sarkalna valakit, de nem akarom megtudni. A film drámaisága azonban mindenképpen megkövetelte ezt a tettet, és a srác is így maradt ezáltal tulajdonképpen tiszta. Manipulatív eleme ez a történetnek, és talán nem is az egyetlen, mégsem lóg ki a lóláb. Dardenne-ék bravúrosan szerkesztik a történetet, nagyon ismerik az életet, nem holmi íróasztal-filmesek ők, így tulajdonképpen igazi, valódi a film, cakkumpakk. A szereplők, köztük a címszereplő Thomas Doret, ad hoc gyámja, Cécile De France vagy Dardenne-ék állandó színésze, a felelősségét lazán kezelő apát alakító Jérémie Renier, kivétel nélkül olyannak tűnnek, mintha saját életüket játszanák. Hús-vér figurák, életszerű mondatokkal, igazi testszaggal, sebekkel és érzelmekkel. A végkifejlet furcsa hajtűkanyarja is csak azt az érzést erősíti a nézőben, hogy ezúttal nem egy filmet, hanem az élet egy kiragadott szeletét nézte meg, az utolsó jelent kivezet a moziból, ki, az utcára. Asanisimasa: 9/10