Nebraska (2013)

Miközben Jim Jarmusch, az amerikai független film “pápája” vámpírokkal szarakodik, addig Alexander Payne, ez a hollywoodi kismester csinált egy tökéletes Jarmusch-filmet, mégpedig a legjobb Florida, a paradicsom – Törvénytől sújtva korszakból. Lassú, vontatott, fekete-fehér film a Nebraska, olyan képekkel (Phedon Papamichael), hogy a film szinte minden egyes kockája keretbe, és a falra való. A műfaj road-movie. A történet valódi emberek tragikomikusan banális történetét meséli el megejtő bájjal és szeretettel, és olykor meghökkentően szabados humorral. Jó érzés keríti hatalmába a nézőt e film után, jól fogja magát érezni a bőrében, és örül annak, hogy ember (feltéve, ha nem tekeri át a film  felét, mert “unalmas”, és nem nyavalyog azon, hogy “kár, hogy nem színes”), mert embernek lenni jó (lásd: Padlás). Egyszóval, virtigli Jarmusch-film ez, na.

A történet apropója velem is megesett, még a kilencvenes évek elején, amikor a Reader’s Digesttől kaptam egy levelet, hogy igen, megnyertem a Mercedest, még a slusszkulcsot is mellékelték a levélben, de nem ám a mai szokásos, papírvékony lemezből kivágott gagyit, hanem igazi slusszkulcsnak tűnő álslusszkulcsot, Mercedes-emblémával – el is hittem, hogy enyém a kocsi. Vissza is írtam, ahogy kell, be is ikszeltem az összes négyzetet, de a kocsi csak nem jött. Aztán már én is rájöttem, hogy “áhhá, hát ez áz áz Ámeriká!” Szerintem még mindig jönnek a csicsapicsa küldemények arra a címre, hála istennek, én már régen nem lakok ott. Az ilyen marketingleveleket viszont azóta is bontatlanul küldöm a kukába, ahová valók. (Jól van na, én még Kádár barakkjában készültem.) Az öreg Woody Grant nem luxusautót “nyer” e filmben, hanem egymillió dollárt, de ő is komolyan veszi a levelet és annak rendje-módja szerint, elindul átvenni a nyereményt. Mégpedig gyalog, a Montana állambeli Billingsből a nebraskai Lincolnba. Nyakas vénember, masszív alkoholista múlttal és előrehaladott demenciával, nincs az az isten, aki megállítsa. Pedig próbálkozik jobb belátásra térítésével a helyi rendőr, a felesége és mindkét fia is, végül ráhagyják a dolgot és David fia beteget jelentve autóba ülteti és elindulnak a hosszú, sok száz mérföldes úton, hogy az öreg a saját szemével lássa, hogy át van verve. Közben megmosolyogtató, keserédes kalandok sora történik velük, melyek fő előidézője az öreg sörimádatának és korának összeférhetetlensége, mígnem elérnek egy kisvárosba, ahol Woody a gyermek- és fiatalkorát töltötte, s ahol még emlékeznek rá néhányan.

Bár a film az USA kellős közepén, a végtelen búzatáblák felett tornyosuló határtalan égbolt alatt játszódik, amiről szól, az tökéletesen általános érvényű. Az idősebbek nálunk is hajlamosabb elhinni azt, amit a reklámok rájuk tukmálnak. Ők hisznek még a politikusoknak is, elég csak megnézni az ún. “Békemenet” korösszetételét éppúgy, mint mondjuk valamelyik baloldali, vagy szélsőjobbos politikus rajongó hallgatóságát. Őket még így tanították. A fiatalabbak persze, kinevetik őket ezért, azt híve, hogy az “új dolgok”, “új politikusok” és “új rendszerek” különbbek annál, mint amelyek eddig voltak (rosszak). Holott, ugyanazokat a köröket futják, mint apáik és azokat, amiket fognak majd a gyerekeik is. Az ember gyarló, hiszékeny és együgyű lény alapvetően, nincs új a nap alatt ez ügyben. Viszont ennek ellenére és éppen ezért szeretetre méltó. Azért jó ez a film is például, mert a magunk természetes valójában mutatja fel, mik vagyunk, hogy tisztában legyünk magunkkal, értékeinkkel és a világ valódi értékeivel – mert különben tényleg betemet minket a hazugság, mert akkor annyi is ennek az egésznek itt.

Ja, jó volt az öreg Bruce Dern Woody karakterében, de ugyanilyen jó volt a film összes többi karaktere is (akik közül sokakat szerintem amatőrök játszottak); jó volt, hogy ez a film nem sietett sehová, volt mersze megállni és elbambulni, de jó volt az is, hogy mert néha frivol módon pajzán is lenni. A gyökér vidéki tahók gyökér vidéki tahók, az ingerszegény környezet sincs túlhúzva, viszont a szeretet is csupán szeretet, minden hagymázas feltét nélkül – olyan, amilyennek ritkán látni. Kitűnő film, egy újabb straight story, a reményhal boldogan ficánkol. Asanisimasa: 9/10