Gyilkos szezon (Killing Season, 2013)

Szólhatna valaki Hollywoodban, hogy a Kovács tipikusan magyar családnév, nem pedig szerb/horvát, ahogyan immár sorozatosan használják. Dr. Kovacot még elnéztük a Vészhelyzetben, ez az Emil Kovac azonban már elég nehezen megy le a torkomon. Ahogy nézem, másoknak vannak gondjai ezzel a végül is Gyilkos szezonra magyarított (szerintem pedig jobb lenne, mondjuk: Vadászidény) Killing Season című akció-thrillerrel, pedig a film annyira nem rossz, mint amilyet várnak tőle esetlegesen a nézők. Tényleg nem sok mindent láttunk mostanában Robert De Nirótól, sem John  Travoltától, amitől önfeledten tapsikolhatnánk, de ebből prekoncepciókat gyártani azért több mint ostobaság, tekintve az említettek korábbi, nem éppen jelentéktelen filmográfiáját. Igaz az is, hogy a rendező személye sem olyan, akitől fontos dolgot lehetne várni, hiszen Mark Steven Johnsont eddig olyan filmekről ismerhetjük, mint például a Szellemlovas… Azonban a tiszta lap esélye mindenkinek jár, még Uwe Bollnak is, hát még.

Szóval, messze nem rossz film ez. De Nirót régen láttuk már ennyire önmaga manírjai nélkül játszani, betegsége után, ráadásul egy igen kemény fizikai teljesítményt kívánó szerepben, az igen viccesre maszkírozott Travolta pedig istenien töri az angolt valamilyen akcentusban, amit Amerikában, szerbül egy szót sem értők hihetnek akár szerbnek is. A cselekmény elemeit ugyan láthattuk már korábbi, jeles filmekben külön-külön, de így együtt talán sohasem. Tulajdonképpen a két nagy bölény játssza végig ezt a kamara akció-thrillert, mely kicsit Szarvasvadász, kicsit Rambo, kicsit Veszett vad, kicsit ez, kicsit az. Vadász vadászik vadászra, avagy, “ha lőni akarsz, lőj – ne pofázz“. Persze, hogy pofázik, amitől viszont a figyelmes és toleráns néző rögtön zavarba is jön. A vietnami veterán kliséje mára már végérvényesen iraki, afganisztáni, vagy mint itt, boszniai veteránná változott, “hála” USA külpolitikai jellegű izgágaságának, De Niro karaktere, egy kommandós ezredes, ott volt és meghúzta a ravaszt is – ennek következményeit dolgozza fel a film. Jó néhány évvel később ugyanis meglátogatja valaki (Kovac, vagyis Travolta), aki annak az embernek a testvére, aki az ezredes puskája előtt térdelt. Kovác azonban egy véletlen (kissé erőltetetten összehozott) találkozás után hosszas csivitelésbe kezd bátyja hajdani gyilkosával, a hős, ám már eléggé rozoga nyugdíjas amerikai katonával, valahol az Appalache-hegység mélyén, egy vadregényes erdőben fekvő vadászkunyhóban, egy üveg Jägermeister elfogyasztása közepette. Ennek következtében sokáig azt hihetjük, hogy egy hosszúra nyúlt szeszesital-reklámot nézünk, két híres színész szereplésével, de aztán visszazökkenünk a kerékvágásba, amikor viszont azt nem értjük, hogy mi ez az éktelen smúzolás a nyilvánvalóan két halálos ellenség között. Vadászatról, szarvasokról beszélgetnek, fegyverekről, közben isznak, mint két normális vadász, és Johnny Casht hallgatnak (miért van minden isten háta mögötti amerikai vadászkunyhóban elsőosztályú analóg hificucc?). A ‘Don’t Take Your Guns to Town‘ című szám aztán észrevétlenül legfőbb cselekményszervező elemmé lép elő és a film további része ennek megfelelően a csehovi, “komámasszony, hol a stukker”-ként is ismert dramaturgia szerint zajlik le.

A néhol igen ötletesen véres mikor, ki kerekedik felül fordulatai előtt, illetve után azonban igen érdekes elmélkedést folytathatunk annak az igen régi erkölcsi dilemmának kapcsán, hogy van-e jogunk megölni egy nyilvánvaló gyilkost, ha erre lehetőségünk van, valamint, hogy létezik-e bármilyen erkölcsi jogalap a gyilkolásra? Feloldozható-e egy gyilkos bűne alól? Mi értelme van a háborúskodásnak? Nem kéne inkább inni egyet, ha már szinte minden kultúrában azt mondjuk ilyen alkalmakkor, hogy Egészségedre! Az életre! Isten-isten! Satöbbi. Tudom, világbéke, de akkor is… Mondjuk, a jägert utálom, de ezen ne múljon már semmi. Közhelyből banalitásba, majd onnan coelho-i vulgárbölcselkedésbe fordul a film, de legalább igen rövid és ennyi időre éppen eléggé izgalmas és szórakoztató. Asanisimasa: 6/10